FFK Az FK Női Támogatói Köréből

Súlyos krízisekből, múltban szerzett sérüléseinkből is fel tudunk állni együtt, ha egymás mellett a döntést valóban meghoztuk, és nincs más út számunkra, mint az, amelyiken együtt haladunk. Sérelmeket felemlegetni, elvárni a gondolatolvasást, csenddel, érzelmi kivonódással büntetni, csomagolni, fejvesztve menekülni a helyszínről bárki tud, ahhoz nem kell nagy kurázsi. De egymás szemébe nézve valóban beszélgetni, és nem sarat dobálni, egyoldalú szónoklatok során bosszúságokat felemlegetni, hanem romboló életeseményeink, tragédiáink, kibírhatatlannak tűnő, nagy viharaink idején a bajban összekapaszkodni, ez a valódi szövetség lényege.

Megváltozik a kapcsolat, ha belép a pár életébe egy harmadik szereplő, a gyermek. Sokszor már a babavárás alatt megjelennek a nehézségek, megváltozik a kommunikáció, túl soknak tűnik az elvárás, csökken a tisztelet. A kötelékünk folyamatosan fejlődik, változik, a stabilitását nem stagnálás, hanem hullámzó dinamika adja. Kapcsolatunk szakaszaiban számos természetes krízisfolyamat játszódhat le, mert ez az élet normális rendje, ám ha ezeket nem sikerül jól kezelni, az könnyen, tégláról téglára érzelmi falakat építhet. Nem az a cél, hogy örökké az idilli szerelem állapotában lebegjünk, hanem hogy minden életszakaszunkban, életciklus-változásban megtaláljuk az egymáshoz vezető visszautat. A gyermek érkezése is lehet életkrízis.

Kapcsolatainkban legtöbbször a tetteken, a gondoskodáson keresztül fejezzük ki ragaszkodásunkat. A szeretet feltétel nélküli, ezért az állandó érzelmi jelenlétet, figyelmet sem kötjük feltételekhez, mert ha ő fontos, ha számít, akkor

Az őszinteség azt jelenti, hogy a párkapcsolatunkban is van bátorságunk vállalni hibáinkat, félelmeinket, zavaró gondolatainkat, önmagunkat. A kommunikáció mindkettőnk számára felszabadító, bátran osztjuk meg érzéseinket egymással. Nincsenek felszínes üresjáratok, de van csendigényünk, ami nem zavaró, hanem inkább a saját gondolatainkban való, privát barangolás. Egymás iránti teljes elkötelezettségben élő emberek közt semmi nem lehet tabutéma. Tiszteletben tartjuk a másik kéréseit, tekintettel vagyunk egymás igényeire, képesek vagyunk megnyílni, és legmélyebb félelmeinket, vívódásainkat egymással megosztani.

Az anyaság, az anyai ösztön velünk születik, ott van bennünk mélyre szorítva, vagy felszínre hozva. Az anyai ösztön szunnyad, felébred, kiteljesedik, virágzik, vagy örökre a felszín alatt marad. Az apaság nem születik együtt a fiúkkal, apává válni kell, az apaságra nevelni, szocializálni kell a fiúkat, nem elegendő azt mondani, hogy manapság sok a rossz apa, azon kell elgondolkodni, hogy hol rontottuk el, és segítenünk kell a fiainkat abban, hogy jó apákká válhassanak, ahogyan Ranschburg Jenő fogalmazza meg Egy egész életre szóló találkozás című írásában.

Együttlét, lelassulás, szemkontaktus, lelki kapcsolódás. A minőségi idő lényege nem csak a fizikai közelségben rejlik. Nem az egy térben, egy helyiségben való létet jelenti. Az együtt töltött értékes időt, az odaforduló, megtartó figyelmet, az egymásra hangolódást, közös tevékenységeket. A minőségi idő jelenlétet jelent, amikor gondolatban, érzelmileg és fizikailag is ott vagyunk, jelen vagyunk. Értő hallgatás, meghitt beszélgetés, szemkontaktus, az érzelmi biztonság kölcsönössége, adás-befogadás a figyelmen keresztül, és együttlétünknek érzelmi értéke van, azt jelenti: összetartozunk.

Nagyon kevés ma a fiúgyerekek közvetlen tapasztalata arról, mit jelent férfinak lenni. A férfiasnak számító tulajdonságok már a fiúgyerekek szocializációjában megjelennek. „Egy fiú nem sír”, „ne pityeregj már, mint egy lány”, „katonadolog”, „csak a lányok nyafognak”, „egy férfi megoldja, elvégzi magában”. Az érzelmek megfelelő kifejezésére tehát nincs minta. Ha mégis bármire van minta, az az érzelmek elhárítása, a kivonulás a helyzetből, az elkerülő magatartás, a csend. Illetve van egy másik minta: az érzelmek „női módon” történő kinyilatkoztatása. Azért női, mert nőktől lehet látni, tovább vinni. Férfiaktól nem.

Nincs lelkesítőbb egy szeretetteljes, odaadó párkapcsolatnál, melyben együtt haladunk, fejlődünk, folyamatosan úton vagyunk. Kapcsolatunk akkor harmonikus, amikor ezen az úton szabadon követhetjük egymást. Egyikünk lemarad, érzékeljük, kicsit egyedül haladna az úton. Ilyenkor új élmények érnek mindkettőnket, ezek megújítanak, frissítenek, időt hagynak. Egymást közben azonban mindvégig látjuk, és mindannyiszor bevárjuk.

Nem az introvertáltak idejét éljük. Az extrovertált személyiséget ünneplik a 21. század nyugati társadalmai, amelyekben minden az állandó pörgésről és a kommunikációról szól. Szorgosan építjük szociális kapcsolatainkat, mint pók a hálóját. A nap huszonnégy órájában fogva tart a sürgető érzés, hogy jelen kell lenni, lépést kell tartani, fókuszban kell maradni. Aki kimarad, az lemarad, mondják, és az introvertáltak tényleg hamar kimaradnak a nagy tülekedő körforgásból. A mai harsány világ az extrovertált személyiségeknek, a kifelé élőknek, a hangosaknak, a határozott önérvényesítőknek kedvez. Szinte társadalmi elvárás lett, hogy nyitottak, önérvényesítők, beszédesek, hangosak, humorosak, könnyedek és lazák legyünk.

„A csók… az fél elájulás. Az egy kis megbolondulás” – írja Szép Ernő.  Egy szenvedélyes csók felkorbácsol, de különös módon a feszültséget is oldja, csodásan lazít és lenyugtat, mert a