Mi, nők szeretünk beszélni. Úgy oldjuk a stresszt, hogy otthon is beszélünk róla Nektek, sőt akár egy egész napon át teljesen váratlanul bizonyos időközönként többször „felszakadhat” belőlünk ugyanazon problémakör kielemzésének vágya.
Egy nő meg tud csinálni mindent saját maga, de egy igazi férfi nem hagyja ezt neki. Attól még nem vagyunk pénzéhesek, kihasználók és számítók, ha konvencionális elveket vallunk a férfi-nő szerepéről, miszerint a férfi vadászik és a nő életben tartja a tüzet. Mert mi ugyanúgy képesek vagyunk vadászni, és mindezt hazahozni.
Senki nem tökéletes, mégis vannak, akik tökéletesek egymás számára. Mi nők, éretlen életszakaszainkban legszívesebben három férfiből gyúrnánk össze egyet…
„Közbejött valami, sűrű volt a forgalom, nagy a hajtás, máshogy alakult. Miért nem fogadod el? Különben is, mindenért te vagy a hibás. Miattad alakulnak rosszul a dolgok mostanában!” Állandó negatív szemlélet, csendben, passzívan, ravaszdi félmosollyal a felelősség teljes hárítása, a körülmények hibáztatása, mártírkodás, érzelmi manipuláció. „A te korodban, a te szinteden, magadhoz képest, ahhoz képest, hogy nincs diplomád… És de jól nézel ki, fogytál?” A barátságos hangvétel mögött ott a megtorló, erőfitogtató agresszió, a mély, személyeskedő sértés.
Hibát követ-e el a nő, aki egyértelműen kezdeményez? Ma igen eltérőek a vélemények a párkapcsolati elvárások terén, mégis a hagyományos nő-férfi szerepviselkedéstől tudatosan, vagy tudattalanul szeretnénk nem eltérni…
„A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani – mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat. (…) Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem – persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette.”
„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,/de mi férfiak férfiak maradjunk/és nők a nők – szabadok, kedvesek/- s mind ember, mert az egyre kevesebb…” (József Attila: Thomas Mann üdvözlése)
Ha még nem zártad le az exeddel való múltadat, ez a kötődés mindig meg fog téged gátolni abban, hogy új párkapcsolatot alakíthass ki, új, szoros, erős szövetséget alapozhass meg mással, akivel közösségre léphetnél, akivel családot alapíthatnál…
Egy társ igazi tükör, lecsupaszítva szemléled benne önmagad, és nem hazudik, kegyetlenül őszintén megmutatja, miben kell fejlődnöd, csiszolódnod, hol tartasz odaadásban, a szeretet adásában és elfogadásban, türelemben, az indulatok, a konfliktusok kezelésében.
A házasság lehet két felnőtt magánügye, de a szülői szerep sokkal több ennél. Az anya és az apa mindig közösen felelősek a gyermek személyiségének alakulásáért, akkor is, ha úgy döntenek, útjuk kettéválik, és a közös életüket nem folytatják tovább együtt. Ha a gyermek az anyánál marad, és az apa valóban átérzi szülői felelősségét, akkor az anyának szívbéli kötelessége, hogy a kapcsolat megőrzésében segítséget nyújtson mind az apának, mind a gyermeknek. Hozzáállásával rengeteget segíthet abban, hogy ne csak cukrászdai, gyorséttermi és passzív, lélektelen, tévét bámuló csendekből álljon az együttlét, mert a vasárnapi apuka szerep egy idő után elfárad, kiüresedik, a kapcsolattartás ritkul, az érzelmi szálak szakadoznak, és a kötés lassan felbomlik.
