A nők is társra vágynak… Akkor tudják meg, mi kell a férfinak! Váljanak olyanokká, amilyen nőre vágynak a férfiak, legyenek különlegesek, egyediek, amilyenek csak nagy ritkán érhetők el, és nem kell hozzá hibátlan díszcsomagolás…
Egy ígéretesnek induló kapcsolat egyszer csak megszakad. Pontosan a legjobb résznél, amikor már egészen beleéljük magunkat, kezdjük kitárni berozsdásodott szívkapuinkat, és egyre inkább hisszük, hogy nem lányregényes közhely a szerelem első látásra. Nagy titokban, csak úgy magunknak suttogva, még a jövőt is tervezgetni kezdjük. Aztán beborul szép reményeink bárányfelhős kék ege, a „lehetetett volna álomférfi” eltűnik, és teljes hírzárlat áll be kommunikációs téren. Természetesen a köddé válást mi, nők is műveljük… De miért is tűnik el egyik vagy a másik fél a kapcsolatból, szó nélkül?
Nem a kockahas, nem a hatvanas kigyúrt bicepsz, nem a bronzbarna csupasz mellkas, a százfogú, villantott mosoly, és nem a fullasztó, fojtogató parfümfelhő. Nem a provokatív magabiztosság, nem a túlerotizált sárm, nem a hímsoviniszta férfigőg, nem az üres fej, tele zseb inkarnációja. Nem az egyértelmű, azonnali szexre utaló vulgáris, obszcén hozzáállás, nem a bonyolult kapcsolatban élő Tinder-király nyomulása. Nem, mindez fikarnyit sem szexi.
Női méltóság. Van-e még illata, misztikus, titokzatos, tiszteletet parancsoló üzenete e kifejezésnek? Megőrzött–e valamennyit szépségéből, különleges mivoltából? Vagy olyanná lett, mint emlékkönyvből kihulló, préselt, elszáradt virág?
Boldogan élnénk, amíg meg nem halunk, de fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni. Beülünk egy vadonatúj, csillogó, extrákkal felszerelt, hibátlanul működő gépezetbe, egy ideig élvezzük, hogy megy magától minden, mint a karikacsapás, nekünk csak a csodás, idilli kilátásban kell gyönyörködnünk, és egymás kezét szorongatnunk nagy boldogságunkban. De telnek az évek, és az a gépezet már nem működik olyan olajozottan, itt-ott karbantartásra, javításra szorulna, és kívül is már ütött-kopott, de legyintünk, elmegy az még.
Egy eleven, izgalmas, és mindig megújuló, vibráló párkapcsolat vegytiszta, mert mentes mindenféle káros, zavaró összetevőtől. Nincsenek benne játszmák, lassan ölő „kapcsolatgyilkos” párbeszédek, melyek befordulással, veszekedéssel, vagy csenddel végződnének. Mentes a közénk kúszó hazugságoktól, és mentes az elvárásoktól, mert valójában nem egymás testi és lelki komfortérzetének kizárólagos elhozói vagyunk.
Egy egészséges párkapcsolatban a hatalmat és a gyengeséget egyszerre tapasztalhatjuk meg. Lehetünk erősek és nyújthatunk egymásnak érzelmi támogatást, de néha nyugodtan lehetünk elesettek is, mert tudjuk, a másik karjaiba zuhanhatunk.
Az anyaság, az anyai ösztön velünk születik, ott van bennünk mélyre szorítva, vagy felszínre hozva. Az anyai ösztön szunnyad, felébred, kiteljesedik, virágzik, vagy örökre elsorvad. Az apaság nem születik együtt a fiúkkal, apává válni kell, az apaságra nevelni, szocializálni kell a fiúgyermeket.
Ahol nincs szeretet, ott csak csendek vannak. Nincsenek egymásnak feszülő testek, nincsenek csókok, nincs érintés, ott dadogva, vagy egyáltalán nem beszélik a „szeretetnyelveket”. Ott még ketten vannak, de mindketten szeretetlenek, egyikük képtelen adni, a másik pedig már annyit kuncsorgott, tartotta a markát némi dicséretért, megerősítő szóért, „szeretetmorzsalékért”, hogy elfáradt benne.
Párkapcsolati játszmák. Őrületes romboló intenzitással tarolnak le. Önbecsülést, hitet, szeretetet, nyíltságot, felelősségvállalást…
