Nem beszélgetünk egymással őszintén – férfi a nővel, nő a férfival. Nem nyílunk meg, nem terítjük ki a kártyáinkat. Sakkjátszmát folytatunk, mert azt reméljük ha én „ezt” lépem, akkor ő majd „azt”. Az emberek reakcióit nem lehet jól megtervezett lépésekkel kiváltani. De mi mégis megpróbáljuk.
Nem nyílunk meg. Félünk attól, hogy sérülünk, mert akkor majd nem kellünk, eldobnak, véleményt formálnak, kritizálnak. Hogy nem mi leszünk a „menők” vagy az istennők a másik szemében. Vagy a barátaink szemében, a közösségében…
Itt az ideje, hogy megtanuljuk, különbözőek vagyunk. Nem tudjuk egymás gondolatait kitalálni. Ezért beszélgetni kell. Az első pillanattól az utolsóig. Nincs kivétel. 5 év után sem, 10 év után sem, 30 év után sem.
Évről-évre változunk. Nem ugyanazok vagyunk néhány esztendő múlva, mint akik voltunk megismerkedésünkkor. És ő sem az. „Ó, de hisz’ én ismerem minden gondolatát és reakcióját.” Nem ismered! Még önmagadat sem ismered igazán. Hogy állíthatod, hogy a másikat igen?! Kezdjünk el beszélgetni. Odafigyelni a másikra. Türelmesen végighallgatni és esetleg végig is gondolni a hallottakat. Legyen szó a gyerekünkről, a párunkról vagy a szüleinkről. Minden őszinte kapcsolat alfája és omegája ez.
Őszinteség nélkül pedig nincs boldog, szabadsággal átitatott (pár)kapcsolat. Pedig valljuk be, mindannyian erre vágyunk. Önmagunk folyamatos megújulását, jobbá válását, a boldogságot megtapasztalni a társunk mellett, akivel szabadon szárnyalhatunk, aki mellett megélhetjük azt, amiért születtünk, akik vagyunk.
Álarcok, sakkjátszmák nélkül.
Tóth Anett blogger
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Fotók: Ed Yourdon via Foter.com / CC BY-NC-SA
Memotions via Foter.com / CC BY-NC-ND
