Egyébiránt, a címben felvetett kérdés nehéz, és állandóan okot ad a vélemények ütköztetésére. Ha az ókori spártaiakat nézzük, nem találunk arra nevelési példákat, hogy a fiúknak a nők társaságában „edződni” kifizetődő életstratégia lenne. Azonban manapság a szerepek eléggé kevertté váltak: a hölgyek gondolkodásmódjának nehezen érthetősége, vagy a számukra fontos szempontokban és társalgási formákban való járatlanság inkább a férfi „ügyetlenségét” és tájékozatlanságát jelzi, mintsem az erejét.
Már az is alapvető különbségnek tűnik, hogy a cselekvés, a „csináljunk valamit” hajtóereje mennyivel nagyobb szerepet tölt be két férfi barátságában, mint a nők esetében látható „érzelmi fókusz”.
Persze lehet mindebből is profitálni. Vegyünk sorra néhány példát. Sokat kaphatunk egy olyan női baráttól, aki előtt nem kell „erősnek lenni”, de tudjuk azt, hogy megélhetjük azt a minőségű kötődést, intimitást és figyelmet, amire szükségünk van, miközben „újdonsült barátunk” is kiszakítható kicsit a lelki elemzések végtelen tengeréből és megengedheti magának, hogy valakivel oldottabban, lazábban kapcsolódjon.
Hasznos „párkapcsolati skillek” sajátíthatók el egy olyan női baráttól, aki a férficimborája előtt újszerűen képes láttatni szituációkat. Sternberg szerelemelméletében három fontos tényezővel írja körbe a beteljesült szerelmet: szenvedély, elkötelezettség és intimitás. Az utóbbi két fontos elem utal a „barátság” meglétére vagy hiányára. Mondhatjuk úgy is: egy valóban kielégítő párkapcsolatban nemcsak szeretői, hanem barátai is vagyunk egymásnak. Ebből fakadóan egy efféle kapcsolódásban nem kizárólag intimitáskészséget, hanem elköteleződést is tanulhatunk egy nő mellett.
Meglepőnek tűnhet az az eredmény, mely szerint a férfiak egy jó női barátot időnként sokkal többre becsülnek, mint egy férfit (a nők pedig kevésbé tartják kielégítőnek a férfiakkal fenntartott barátságaikat). Miért lehet ez így? Belejátszhat ebbe az eredménybe a kapcsolat tartalma, esetleg annak minősége?
Állandó kérdés férfi-nő barátsága esetén: mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy az egyébként előkerülő párválasztási stratégiák – melyek ösztöneink alapján irányítanak bennünket –, itt is a felszínre törhetnek? Kell ez problémát jelentsen? Ha van egy hölgy barátom, aki tetszik, mint nő és megtanulom elfogadni azt a veszteséget, hogy szexuálisan nem lesz az enyém, akkor ez akár erőforrás, hozadék is lehet abban a tekintetben, hogy a későbbiekben, egy hosszú távú párkapcsolatban, vagy házasságban, ha csábítanak a „rosszra”, könnyebben tudjak majd nemet mondani. Hiszen egyszer már megtanultam (gyanítom, hogy a férfiak eltévelyedésének egyik oka pontosan ebből a fajta önkontrollhiányból fakad). Így férfiként akár a tudatosságomat is fokozhatom. Miért kellene feltétlenül kiélnem minden vágyat, ami bennem megfogant? Pont attól válok tudatossá és biztonságot adóvá, ha én vagyok képes dönteni arról, melyik vágyamat akarom materializálni, illetve, melyiket engedem el.
Persze, ennek nézhetjük az árnyoldalát is: ha már egy elkötelezett szövetségben, partnerkapcsolatban élek, vajon mennyire érzi magát fenyegetve a társam akkor, ha én „női barátokkal” tartom a kapcsolatot? Hogy esik neki, ha a kényes párkapcsolati kérdéseket, amelyekben ő is szerepel, mással tárgyalom ki? Ezzel akár az eredeti elköteleződésemet is veszélyeztethetem. Vagy mit gondolhat akkor a feleségem, ha olyan „női barátom” van, akit ő kifejezetten ellenszenvesnek tart, és vice versa?
Ha nem akarunk ártani szerelmünknek, meg kell fogalmaznunk egy alapszabályt: az eredeti kapcsolat, házasság, amíg azt fenntartjuk, mindig előnyt élvez a „női barátokkal” szemben. Ha kettejük között valamilyen kritikus kérdésben konfliktus van, ami jogos és megalapozott, és az ellenvetés, a barátunk elutasítása nem zsarolás a velünk élő nőtől, akkor véleményt ugyan formálhatunk, de lojalitásunkat illetően a párkapcsolatunk mellett kell letenni a voksunkat (feltéve, ha abban benne akarunk maradni), hacsak nem akarunk teret adni a bizonytalanságnak és szorongásnak. Ezt az állítást (ha férfiak az érintettek ebben) fordított esetben is fenntartom.
Ha nővel ápolunk barátságot, akkor az akár az önbecsülésünket is erősítheti (talán jobban elhiszünk bizonyos pozitív visszajelzéseket, mintha ugyanezeket férfiak mondanák), azonban a másik irányba is elsülhet a dolog… Mert ha azért társalgunk órákig az ellenkező nemmel, mert ő mást amúgy sem akarna tőlünk (pl. a klasszikus „legyünk csak barátok” esete), abból bizonyára nem épülünk. Az ilyen kapcsolatok egyébként sem viselik magukon a barátságokra jellemző egyenrangúságot, hanem alá-fölérendeltségükkel kiszolgáltatják a „sóvárgó” felet, aki nemegyszer „jó viselkedése” következményeként számít a későbbiekben valamilyen honoráriumra.
A sor itt nem ért véget, ezért kíváncsi lennék arra, hogy Te személyesen mit éltél meg, profitáltál-e valamit férfiként egy nővel való barátságodból?
Lázár Gergely
pszichológus
Lázár Gergely pszichológus oldala
Fotók: dmitry_ryzhkov via Foter.com / CC BY-NC-SA
jmtimages via Foter.com / CC BY-NC-ND
