FFK Az FK Női Támogatói Köréből

Az ember alapvetően olyan, hogy igényli az intimitást, a meghitt, szoros és mély szeretetkapcsolatokat, amelyeket nem lehet megosztani senki mással. Egészséges lelkületű ember nem létezik kötődések nélkül. Hosszú távon nem opciók akarunk lenni, hanem az egyetlen lehetséges út egy társ számára, akihez jó hazamenni, és akivel lelki szinten is hazaérkezünk egymásban…

Nemrég mutattak be egy életvédelemmel kapcsolatos nagyon fontos és hiánypótló kiadványt, az Abortusz 20 kérdés – 20 válasz című kiskönyvet, a Trent Horn által írt, eredeti angol kiadás magyar fordítását. A könyvbemutatóval egybekötött kerekasztalbeszélgetés részvevői az életvédelem elkötelezett képviselői: Laczkó Andrea (a Mission is Possible Kft. kiadó alapítója), Puskás Antal pálos szerzetes, Schittl-Zaymus Eszter aktivista (CitizenGo) és Győri Júlia szülésznő (Szent Imre Kórház) voltak; moderátora pedig Keresztes Ilona, a Kossuth Rádió vezető szerkesztője. A több órán át tartó beszélgetés rendkívül tanulságos volt számomra.

A szerelem kezdetben rózsaszín illúzió, hogy az igazán boldog párok sok év elteltével is valamilyen mértékben kitartanak a rózsaszín illúzió mellett. Mert aki szeret, az mindig valahogy kissé szebbnek, többnek, szeretetreméltóbbnak, jobbnak, nemesebbnek látja majd a társát, mint ami valójában, és ez így van rendjén. „Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok. De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál” – írta Mihail Mihajlovics Prisvin.

„Szeretném, hogyha szeretnének, s lennék valakié, lennék valakié”, mondta ki Ady Endre mindannyiunk legmélyebb, legszebb, egyben legfájdalmasabb vágyát. Egyik kapcsolatból a másikba sodródunk, sóváran és szeretetéhesen újabb megerősítő, pozitív visszajelzésekre

Nem tudom megőrizni a kapcsolatunkat, ha magától értetődőnek tartom, hogy ő mellettem van, és ez mindig így is marad. Nem látja bennem a nőt, és nem látom benne a férfit, ha már nem akarunk megújulni, friss energiákkal feltöltődni, új oldalról megmutatkozni, ha a másiknak úgyis mindegy. Nem látja bennem a nőt, már nem erősít meg nőiességemben, ha elismerő szavaival nem ösztönöz pozitívan, ha betokosodott a rutinba, a biztonságos állóvíz kapcsolatunk komfortzónájába.

Nőként számomra addig él a kapcsolatunk, amíg női kisugárzásom ráragyog és megrészegíti őt. Ameddig meglepem, megnevettetem, rámcsodálkozik, és megilletődik. Ameddig fenntartom kíváncsiságát, mert a kíváncsiság fenntartásán áll vagy bukik minden párkapcsolat működőképessége és sikere. Akkor valódi és igaz a kapcsolódásunk, ha nem szűnik meg a kíváncsiság, az éhség, a rácsodálkozás, a figyelem, a folyamatos felfedező vágy egymás iránt, nem érezzük úgy, hogy az a másik ember úgyis ott marad, mindig elérhető, mindig kiszámítható, mindig jelen van. Olyan könnyű mindent a férfiakra fogni. Mert amikor kijelentjük, hogy a férfiak nem tudnak udvarolni, legtöbbször esélyt sem adunk arra, hogy ezt megtegyék értünk.