Ahol anya, apa és a gyerekek is kikapcsolódtak… Vasalt utak Magyarországon – egy kihívásokkal teli, mégis biztonságos családi-baráti program

Mindig is irigyeltem a hegymászókat azért az élményért és látványért, amit odafent megtapasztalhattak – és amiről nekem fájó szívvel le kellett mondanom, hiszen gyerekkorom óta nagyon erős tériszonyom van. Két próbálkozás után eldöntöttem: feladom és elfogadom, hogy ez most már végleg kimarad az én életemből. Aztán nemrég mégis sziklát másztam, a családommal együtt és ezúttal a férjemnek már nem kellett engem fognia, mint a nászutunk alatt, amikor őt egy pillanatra el nem engedve másztam meg a Machu Pichut.

A tavaszi karantén alatt rengeteget kirándultunk, és míg a gyerekeim felszabadultan mászkáltak a sziklák tetején vagy a barlangok mélyén, én általában reszketve lapultam a legközelebbi fához vagy sziklafalhoz és férjem kezét fogva izgultam a gyerekeimért. Férjem egy ilyen alkalommal megkérdezte: miben tudna segíteni, hogy legyőzzem a tériszonyomat, mert úgy látja, egyre rosszabbul viselem. Aznap este közösen utánanéztünk: a korral valóban romlik a helyzet, azaz erősödik a tériszony, de gyakorlással ez a folyamat lassítható. A gyakorláshoz viszont továbbra sem éreztem motivációt, így függőben maradt a kérdés, addig amíg a tatabányai turul szobor melletti látogatóközpont mögött véletlenül felfedeztünk egy mászófalat.

Amíg a gyerekek lelkesen próbálták meghódítani a mászófal tetejét, mi összeismerkedtünk az azt működtető Kovács családdal, amely nemcsak a falat építette fel (átmenetileg ingyenesen), hanem az emlékmű alatt húzódó hegyet (és az országban három másik helyszínt) is „megvasalta”. Elmondták: ezek különböző nehézségű úgynevezett „vasalt pályák”, ahol kicsik és nagyok, kezdők és profi sportolók is találhatnak maguknak kihívást. Ez tulajdonképpen egy családi-baráti program, aminek egyre nagyobb követő tábora van Magyarországon. És megtudtuk azt is, hogy pályáik annyira biztonságosak, hogy gyerekeinket is nyugodtan felengedhetjük, jómagam pedig a tériszony legjobb ellenszereként kipróbálhatom a kezdő pályát.

Így jutottunk el nemrég Csesznekre, ahol a vár megtekintése után beneveztünk egy vasalt utas túravezetésre. Férjem kezdetben nem volt túl lelkes (neki nincs tériszonya, de a túrázás, sziklamászás „nem az ő sportja”), én pedig egyre jobban izgultam a rám váró magaslati kihívások miatt. Azonban mindketten megfeledkeztünk erről és a gyerekeinkkel együtt felszabadultan mosolyogtunk, amikor a találkozó helyszínére érkezve vidám hangulat, folyamatosan felszerelésben jövő-menő jókedvű emberek és ínycsiklandozó illatot árasztó büfé fogadott. Hamarosan mi is beöltözve várakoztunk, s közben kezdeti tartózkodásunk átfordult az izgalmas várakozás és egy jó közösséghez tartozás kellemes érzésévé.

Rám tört a felismerés: ez nemcsak egy családi-baráti program, hanem egy számomra nagyon szimpatikus életforma, ami a család minden tagja számára követendő: sportos-mozgásos kihívásokkal teli, mégis biztonságos, természetközeli és közösségi. Nagyon jó volt látni (és később át is élni), hogy szülők és gyerekek, illetve baráti társaságok jönnek-mennek együtt az erdőből, erdőbe és mindenki felszabadult és jókedvű. A mi húszfősre nőtt csapatunk az ország legkülönbözőbb részeiből érkezett, és bár a sziklamászás túra alatt nem volt alkalmunk túl sokat beszélgetni, a végén baráti hangulatban búcsúztunk el egymástól.

Férjemre pillantva rajta is láttam a felszabadultságot, gyermekeinken pedig azt, hogy rendkívül örülnek a rájuk váró kalandoknak, és különösen annak, hogy a szüleikkel együtt vehetnek abban részt. (Hiszen eddig legfeljebb az édesapjuk kísérte fel őket egy-egy magaslatra, de „igazi” sziklát még vele sem másztak eddig, nemhogy velem.) Többször odajöttek hozzám és biztattak: ne izguljak, biztonságban leszek, és majd ők segítenek, ha elakadnék a sziklákon. Édesapjuktól pedig sokat és izgatottan kérdezgettek arról, pontosan mi vár rájuk. Látszott rajtuk, nagyon tetszik neki szüleik fejvédős-köteles felszerelése, a közös kaland izgalma.

(Miközben nagyon jól esett családtagjaim figyelmessége, tudtam, hogy most nem annyira rájuk, mint egy profi kísérőre van szükségem lesz ahhoz, hogy valóban merjek mászni. A csoportunkban több ilyen is volt és mindenki nagyon szimpatikus; s miután bevallottak tériszonyomat, mosolyogva közölték: fel vannak rá készülve, tudják kezelni. Mire én azt válaszoltam: az nagyon jó, mert én meg nem… Természetesen a gyerekeimre is vigyáztak a kísérők, hogy betartsák a szabályokat, ugyanakkor rájuk a férjem is figyelt, így teljes biztonságban tudhattam őket, és csak a magam érzéseire koncentráltam és ez hasznosnak bizonyult.)

A három órás túravezetés alatt (ami miattam közel négy órára nyúlt), három különböző nehézségű pályát mászott meg a csapat. Férjem és gyerekeim szorosan együtt, én külön az egyik oktatóval. Ők mindhárom pályán végigmentek, én viszont csak a kezdő pályát tudtam megmászni, de azt kétszer is megtettem, saját kérésemre másodszor is végigmentünk rajta. A kettő között közel két órán át várakoztam az erdőben és közben figyeltem a családomat, ahogy méterről méterre haladnak előre a magas sziklafalakon, a C és D nehézségű pályákon. Magam is meglepődtem, mennyire nem féltettem őket. Egyrészt mert én magam is megtapasztaltam, mennyire biztonságos ez a fajta mászás, másrészt mert tudtam, hogy velük az apjuk és a profi kísérők is, így nem eshet bajuk. Férjem elbeszélése szerint a gyerekek nagyon koncentráltak, ügyesen haladtak előre, ő pedig őket (és időnként magát is) biztatva követte őket. Miután lejöttek, egymás szavába vágva mesélték, milyen kihívásokat, izgalmas helyzeteket éltek át együtt (és milyen jó, hogy én, a „tériszonyos anyjuk”, nem követtem őket oda). Így az csak az ő kalandjukká vált (az apjukkal együtt), amiről azóta is sokszor és szívesen mesélnek, beszélgetnek.

Cikkajánló: A hétvégén, ha felmegyünk a hegyekbe 
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Én pedig mosolyogva és nagy büszkeséggel hallgatom őket – büszke vagyok magamra is és külön rájuk is. Hiszen egyrészt legyőztem félelmemet, sőt nemcsak túléltem a mászást, hanem még élvezni is tudtam az élményt, másrészt örülök, hogy gyerekeim az édesapjukkal együtt meghódíthattak olyan magasságokat, amelyeket még maguk sem gondoltak volna. És a legfontosabb, hogy mindezeket az élményeket a családommal együtt élhettem át. És akkor még nem is említettem, hogy a sziklamászás mennyire hasznos a mozgáskoordináció és a koncentráció fejlesztése terén, amire minden gyermeknek nagy szüksége van.

Így most már mindannyian nagyon várjuk, hogy újra „vasaltutazhassunk”. A tatabányai és a cseszneki túra mellett ránk várnak még vasalt pályák a Cuha-völgyében és Sárospatakon. Tavasszal tehát mindenképpen folytatjuk a sziklák meghódítását. Javaslom ezt az életre szóló élményt minden FK olvasónak is kipróbálni!

Antal-Ferencz Ildikó

Osszd meg a cikket!
Kapcsolódó cikkek
FFK A férfi útja
admin

Élet Alain Delonon túl – 7 jó tanács az ismerkedéshez fiatalon

Szinte minden héten vetíti valamelyik tévécsatorna a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt? című vígjátékot, melynek címén rendre megakad az ember szeme, ám kevesen vagyunk rá igazán kíváncsiak, mert őszintén: ki akarja tudni a kérdésre a választ? Sokkal érdekesebb volna például arról filmet forgatni, hogyan szerezzünk meg, azaz – mivel nem birtokolni szeretnénk! – miként nyűgözzünk le mondjuk 7 őszinte lépésben (nem is kell 10) egy hölgyet. Akár a kiszemelt lányt a gimnáziumban, főiskolán, egyetemen, mert a diákélet a nagy találkozások, ismerkedések időszaka.

Tovább
FFK Kultúrát Apától
admin

Félúton a világhír felé – Molnár Farkas félbeszakadt életműve

75 éve hunyt el a neves avantgárd építész, Molnár Farkas, aki azért nem lett világhírű, mert külföldi mesterei és kollégái unszolás ellenére nem költözött Amerikába, hanem itthon maradt és felívelő pályafutásának 1945 januárjában egy bombatalálat vetett véget. Hivatásának tekintette az építészetet, aminek igazi mestere volt.

Tovább