A tavaszi karantén alatt rengeteget kirándultunk, és míg a gyerekeim felszabadultan mászkáltak a sziklák tetején vagy a barlangok mélyén, én általában reszketve lapultam a legközelebbi fához vagy sziklafalhoz és férjem kezét fogva izgultam a gyerekeimért. Férjem egy ilyen alkalommal megkérdezte: miben tudna segíteni, hogy legyőzzem a tériszonyomat, mert úgy látja, egyre rosszabbul viselem. Aznap este közösen utánanéztünk: a korral valóban romlik a helyzet, azaz erősödik a tériszony, de gyakorlással ez a folyamat lassítható. A gyakorláshoz viszont továbbra sem éreztem motivációt, így függőben maradt a kérdés, addig amíg a tatabányai turul szobor melletti látogatóközpont mögött véletlenül felfedeztünk egy mászófalat.
Amíg a gyerekek lelkesen próbálták meghódítani a mászófal tetejét, mi összeismerkedtünk az azt működtető Kovács családdal, amely nemcsak a falat építette fel (átmenetileg ingyenesen), hanem az emlékmű alatt húzódó hegyet (és az országban három másik helyszínt) is „megvasalta”. Elmondták: ezek különböző nehézségű úgynevezett „vasalt pályák”, ahol kicsik és nagyok, kezdők és profi sportolók is találhatnak maguknak kihívást. Ez tulajdonképpen egy családi-baráti program, aminek egyre nagyobb követő tábora van Magyarországon. És megtudtuk azt is, hogy pályáik annyira biztonságosak, hogy gyerekeinket is nyugodtan felengedhetjük, jómagam pedig a tériszony legjobb ellenszereként kipróbálhatom a kezdő pályát.
Így jutottunk el nemrég Csesznekre, ahol a vár megtekintése után beneveztünk egy vasalt utas túravezetésre. Férjem kezdetben nem volt túl lelkes (neki nincs tériszonya, de a túrázás, sziklamászás „nem az ő sportja”), én pedig egyre jobban izgultam a rám váró magaslati kihívások miatt. Azonban mindketten megfeledkeztünk erről és a gyerekeinkkel együtt felszabadultan mosolyogtunk, amikor a találkozó helyszínére érkezve vidám hangulat, folyamatosan felszerelésben jövő-menő jókedvű emberek és ínycsiklandozó illatot árasztó büfé fogadott. Hamarosan mi is beöltözve várakoztunk, s közben kezdeti tartózkodásunk átfordult az izgalmas várakozás és egy jó közösséghez tartozás kellemes érzésévé.
Rám tört a felismerés: ez nemcsak egy családi-baráti program, hanem egy számomra nagyon szimpatikus életforma, ami a család minden tagja számára követendő: sportos-mozgásos kihívásokkal teli, mégis biztonságos, természetközeli és közösségi. Nagyon jó volt látni (és később át is élni), hogy szülők és gyerekek, illetve baráti társaságok jönnek-mennek együtt az erdőből, erdőbe és mindenki felszabadult és jókedvű. A mi húszfősre nőtt csapatunk az ország legkülönbözőbb részeiből érkezett, és bár a sziklamászás túra alatt nem volt alkalmunk túl sokat beszélgetni, a végén baráti hangulatban búcsúztunk el egymástól.
Férjemre pillantva rajta is láttam a felszabadultságot, gyermekeinken pedig azt, hogy rendkívül örülnek a rájuk váró kalandoknak, és különösen annak, hogy a szüleikkel együtt vehetnek abban részt. (Hiszen eddig legfeljebb az édesapjuk kísérte fel őket egy-egy magaslatra, de „igazi” sziklát még vele sem másztak eddig, nemhogy velem.) Többször odajöttek hozzám és biztattak: ne izguljak, biztonságban leszek, és majd ők segítenek, ha elakadnék a sziklákon. Édesapjuktól pedig sokat és izgatottan kérdezgettek arról, pontosan mi vár rájuk. Látszott rajtuk, nagyon tetszik neki szüleik fejvédős-köteles felszerelése, a közös kaland izgalma.
(Miközben nagyon jól esett családtagjaim figyelmessége, tudtam, hogy most nem annyira rájuk, mint egy profi kísérőre van szükségem lesz ahhoz, hogy valóban merjek mászni. A csoportunkban több ilyen is volt és mindenki nagyon szimpatikus; s miután bevallottak tériszonyomat, mosolyogva közölték: fel vannak rá készülve, tudják kezelni. Mire én azt válaszoltam: az nagyon jó, mert én meg nem… Természetesen a gyerekeimre is vigyáztak a kísérők, hogy betartsák a szabályokat, ugyanakkor rájuk a férjem is figyelt, így teljes biztonságban tudhattam őket, és csak a magam érzéseire koncentráltam és ez hasznosnak bizonyult.)
A három órás túravezetés alatt (ami miattam közel négy órára nyúlt), három különböző nehézségű pályát mászott meg a csapat. Férjem és gyerekeim szorosan együtt, én külön az egyik oktatóval. Ők mindhárom pályán végigmentek, én viszont csak a kezdő pályát tudtam megmászni, de azt kétszer is megtettem, saját kérésemre másodszor is végigmentünk rajta. A kettő között közel két órán át várakoztam az erdőben és közben figyeltem a családomat, ahogy méterről méterre haladnak előre a magas sziklafalakon, a C és D nehézségű pályákon. Magam is meglepődtem, mennyire nem féltettem őket. Egyrészt mert én magam is megtapasztaltam, mennyire biztonságos ez a fajta mászás, másrészt mert tudtam, hogy velük az apjuk és a profi kísérők is, így nem eshet bajuk. Férjem elbeszélése szerint a gyerekek nagyon koncentráltak, ügyesen haladtak előre, ő pedig őket (és időnként magát is) biztatva követte őket. Miután lejöttek, egymás szavába vágva mesélték, milyen kihívásokat, izgalmas helyzeteket éltek át együtt (és milyen jó, hogy én, a „tériszonyos anyjuk”, nem követtem őket oda). Így az csak az ő kalandjukká vált (az apjukkal együtt), amiről azóta is sokszor és szívesen mesélnek, beszélgetnek.
Cikkajánló: A hétvégén, ha felmegyünk a hegyekbe
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
Én pedig mosolyogva és nagy büszkeséggel hallgatom őket – büszke vagyok magamra is és külön rájuk is. Hiszen egyrészt legyőztem félelmemet, sőt nemcsak túléltem a mászást, hanem még élvezni is tudtam az élményt, másrészt örülök, hogy gyerekeim az édesapjukkal együtt meghódíthattak olyan magasságokat, amelyeket még maguk sem gondoltak volna. És a legfontosabb, hogy mindezeket az élményeket a családommal együtt élhettem át. És akkor még nem is említettem, hogy a sziklamászás mennyire hasznos a mozgáskoordináció és a koncentráció fejlesztése terén, amire minden gyermeknek nagy szüksége van.
Így most már mindannyian nagyon várjuk, hogy újra „vasaltutazhassunk”. A tatabányai és a cseszneki túra mellett ránk várnak még vasalt pályák a Cuha-völgyében és Sárospatakon. Tavasszal tehát mindenképpen folytatjuk a sziklák meghódítását. Javaslom ezt az életre szóló élményt minden FK olvasónak is kipróbálni!
Antal-Ferencz Ildikó
