Az eredeti, négy Oscar-díjat nyert filmet és a két főszereplő színművészt (Mucsi Zoltán filmszínházi, Fila Balázst kőszínházi alakításaiból) ismerve, magas elvárásaim voltak a darabbal szemben. Mégsem kellett csalódnom: két csodálatosan tehetséges főszereplő, remek színpadi rendezés és tökéletes díszlet.
75 éve hunyt el a neves avantgárd építész, Molnár Farkas, aki azért nem lett világhírű, mert külföldi mesterei és kollégái unszolás ellenére nem költözött Amerikába, hanem itthon maradt és felívelő pályafutásának 1945 januárjában egy bombatalálat vetett véget. Hivatásának tekintette az építészetet, aminek igazi mestere volt.
Melyik család ne ismerné az olyan kultikussá vált magyar gyerekfilmeket, mint a Hahó, öcsi, a Szeleburdi család vagy a Mi újság, kuflik? S melyik gyermek ne szeretne szerepelni ilyen filmekben? Az enyéim mindenesetre igen, de nem azért, mert erre láttak volna otthon mintát vagy erre „nevelnénk” őket; csak így alakult: a nagyobbik elkezdett drámafoglalkozásra, majd gyerekszinkronra, s végül filmes szakkörre járni, a kisebbek pedig követték. Onnan eljutottak különböző castingokra és szerepeltek tévésorozatban és reklámfilmben. Emiatt vettünk részt a nemrég zajló CINEMIRA Nemzetközi Gyerekfilm Fesztiválon is.
Nagyszabású, online is követhető gálaműsorral köszönték meg az Újszínház színművészei mindazok helytállását, akik a járvány idején erőn felül dolgoztak, valamint nézőiknek, hogy kitartottak mellettük. Az inkább középkorú és idősebb korosztálynak szóló közel három órás műsor összességében nemcsak egy nagyon jó, más színházak (és előadóművészeti intézmények) számára is követendő ötletnek bizonyult, hanem egy igazán kellemes, többször is megható és maradandó emlékű estének, ahol együtt léphetett fel a teátrum csaknem összes színművésze, és amit a közönség hangos ovációval és vastapssal hálált meg.
Mennyire ismerjük jól a házastársunkat? Na és a legjobb barátunkat, barátnőnket? Meddig és hogyan élhetünk vissza a másik bizalmával; azaz meddig és hogyan tartható titokban a hűtlenség? És vajon melyik a jobb: őszintének lenni és vállalni a fájó igazságot vagy hazugságban élni és közben tartani a lebukástól? Nem lehet véletlen, hogy a Házassági leckék középhaladóknak a Centrál Színház egyik legnépszerűbb előadása volt, amely folytatásért kiáltott. Ahogy az első, úgy a második rész is elsőre frivol komédiának, könnyed kikapcsolódásnak tűnik, miközben komoly és örökzöld kérdéseket feszeget.
A Játékszín nyolc hónap kényszerszünet után egy Charlie Chaplinről szóló előadással nyitotta meg az idei színházi évadot. Az október 17-én bemutatott darab az 1931-ben forgatott Nagyvárosi fények című némafilm adaptációja, Szente Vajk rendezésében, Nagy Sándor, Kolovratnik Krisztián és Kovács Gyopár főszereplésével. A bemutatóra a közönség is fekete-fehérbe öltözött, a színházigazgató maga nyitotta meg az előadást és hívta meg a nézőket utána egy fogadásra, a régóta várt esemény közös ünneplésére.
Sokadik filmadaptációt nézem színpadon, és magam is csodálkozom, hogy még mindig nem unom. Mivel szeptember óta rengetegszer voltam színházban, már nem tudom a járvány okozta akut kultúrhiányra fogni, hogy tetszenek, úgyhogy valószínűleg tényleg jók. Ilyen a legutóbb látott Eldorádó is a József Attila Színházban, ahol Bereményi Géza kultfilmjének színpadi változatát a Franciaországban élő Funtek Frigyes rendezi és az Eperjes Károllyal teljesen összeforrt filmbéli Monori figuráját Csankó Zoltán játssza remekül.
Tavaly év elején felhívott egy fiatal lány, Kiss Fruzsina – akivel azóta eltérő korunk ellenére mély, értékalapú barátság köt össze – azzal, hogy írnék-e néhány gondolatot a magyar kultúráról saját kezűleg az ő „füzetébe”, amiből tervei szerint 99 másik személy kézzel írt gondolataival együtt majd a covidárvákat támogató Regőczi István Alapítvány munkáját támogatná azzal, hogy a könyvre licitálni fognak a közmédia Jónak lenni jó című év végi műsorában. Természetesen igent mondtam.
Talán negyedszázada is megvan, hogy találkoztam Wilfired De Smettel, ezzel a flamand parasztcsaládból származó férfival, aki az őseivel ellentétben már nem földműveléssel foglalkozott, hanem isten háta mögötti falucskájában, Wakkenban –
Viszonylag ritkán olvasok novelláskötetet, de most kettőt is kaptam ajándékba, s mivel egyik jobb mint a másik, mindkettőről szeretnék recenziót írni. Az elsőről azért, mert minden története igaz, személyes és szívhez szóló; a másikról azért, mert a szerzőtől szokatlan mágikus realista reflexiók szinte elvarázsoltak. Kezdjük először Szalóczy Péter Edila című novelláskötetével.
