FFK Kultúrát Apától

Elkészült a Puskás bevált alkotói csapatának és producerének következő, nagyívű, állítólag itthon még sosem látott látványvilágú zenés produkciójának szövege, zenéje és végleges szereposztása. Egy nagyon vidám hangulatúra sikeredett sajtótájékoztató keretében Szabó László producer és Szente Vajk író-rendező bemutatta alkotótársaikat és casting nélkül felkért színművészeket, de a szereposztást továbbra sem árulták el. Azt csak március 15-én este egy rendhagyó olvasópróbán ismerhetjük meg, addig pedig játszani lehet érte, nem is akármilyen jutalomért. A bemutató június 17-én és 18-án lesz a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, amelynek igazgatója, Bán Teodóra is részt vett a sajtótájékoztatón.

Sidney Lumet 1977-es, sokszorosan Oscar-nyertes filmjének látványos színpadi adaptációját láthattam nemrég a Centrál Színházban. A darab rendezője szerint „ez egy apokaliptikus szatíra a média pokoli, hatalmáról. Pontos tükröt tart, mely mindazt a keserűséget, dühöt és fájdalmat mutatja, amit nap mint nap átélünk.” Mivel én még újságíróként sem élem meg ezeket a negatív érzéseket és pláne nem nap mint nap – szerintem a film és adaptációi manapság sok minden másról (is) szólnak.

Közel egy éve írtam arról, mennyire elvarázsolt Zsuffa Tünde Az Ég tartja a Földet című, Árpád-házi Szent Erzsébet élete alapján írt regénye. Az alkotásból most nagyszabású musical készül Az Ég tartja a Földet – Erzsébet, a szerelem szentje címmel, a magyar zenés színház legnagyobbjaival. A próbafolyamat első, sajtónyilvános állomásán megtudtuk, hogy a Lezsák Sándor által dalszövegíróként és Szikora Róbert által zeneszerzőként jegyzett darab ősbemutatója április 8-án lesz az Erkel Színházban, a Kossuth-díjas Cseke Péter rendezésében; 12 előadást tartanak az országban, 2023-ban pedig a határokon túlra is el szeretnének jutni vele.

Nemrég láttam Ken Kesey 1962-ben írt Száll a kakukk fészkére című klasszikusának legújabb színpadi adaptációját a József Attila Színházban. Nem emlékszem, hogy a könyvet olvastam-e, de a Milos Forman rendezte, Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével készült, 1975-ös, öt Oscar-díjat nyert filmet láttam, és több sikeres magyar színpadi adaptációt is. De mivel a legutóbbi nagyon mély nyomott hagyott bennem, nem voltam benne biztos, hogy szeretném-e újranézni máshol. Végül barátaim kérésére, és mert ebben a színházban számtalan emlékezetes előadást láttam az utóbbi években, elmentem. Nem bántam meg, sőt, katarzisélményt jelentett – ahogy korábban is, de most valahogy másképp, mint eddig.

Az őszi Nemzetközi Vadászkiállításon a gyerekeink kaptak három jópofa, kutyafej alakú szóróanyagot kilenc magyar kutyafajtáról és egy-egy ingyenes belépőt az év végi FCI Európa Kutyakiállításra, így az év utolsó napján elmentünk a Hungexpora.

Az év utolsó szalonestjének meghívottjai Bretz Bernadett csokoládékészítő és Bretz Gábor operaénekes, a Cocó7 Csokoládé Bolt és Látványműhely közös megálmodói voltak. Az adventi hangulatú beszélgetésen – amelyet Bátor Anna műsorvezető-szerkesztő vezetett – vidám történeteket hallhattunk összefonódó pályaválasztásokról, az építő jellegű kritika fontosságáról, a hétgyermekes házaspár családi életének a munkával való összehangolásáról, kakaóbab-pörkölésről, csokoládéversenyekről és nagycsaládi karácsonyokról.

Két nap alatt másodszor jártam a Fővárosi Nagycirkuszban. Egy vasárnap meglepetésként megnéztük a Csillagtánc című műsort, hétfőn pedig sajtótájékoztató keretében tájékozódhattam arról, hogy január 11. és 17. között immár 14. alkalommal kerül sor a világ legrangosabb cirkuszfesztiváljai között számon tartott Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztiválra, Közép-Európa egyetlen kőcirkuszában, ahol a legjobb artistaművészek, szakmai konferenciák és kulturális különlegességek várják az érdeklődőket.

A Várkert Irodalom sorozat házigazdái felváltva Juhász Anna irodalmár és Ugron Zsolna író, viszont a szezonzáró esteken mindketten jelen szoktak lenni. Az ő meghívásukra érkezett legutóbb két közismert művészcsalád, így az adventi műsor – amely nemcsak a nézőket és a házigazdákat, hanem bevallásuk szerint a meghívottakat is sikerült kizökkentenie sűrű hétköznapjaikból és valamelyest a közelgő ünnepre hangolni – ezúttal a családról, az alkotásról és a művészi generációk közös értékeiről szólt.

December 12-én az adventi naptárban öt cirkuszi belépő bújt meg, így aznap utunk a Fővárosi Nagycirkuszba vezetett, gyermekeink nagy örömére, a Csillagtánc című műsort néztük meg.

Gyerekkoromban, ha láttam a szegénységet magam körül vagy csak egyszerűen rosszkedvű voltam, gyakran eljátszottam a gondolattal: mi lett volna, ha máshova születek? Egyetemistaként, két ország között ingázva és sokáig inkább hontalannak érezve magam, ugyancsak többször előjött ez a kérdés. Sőt, felnőttként is időnként rajtakaptam magamat, de ilyenkor inkább intellektuális utazás volt, mintsem elvágyódásnak, és mindig gyorsan véget ér a kalandozás, amint ránéztem a gyerekeimre, hiszen tudom: miattuk semmi pénzért nem cserélnék senkivel. És persze a kedvesemről és kettőnk munkája által elért életszínvonalról sem szeretnék lemondani. De a kérdés a mai napig izgat, csak kicsit másképp: mi van azzal, akinek nincs miről lemondania? Ha valakinek nincs semmije, akkor nincs is mit veszítenie?