Azt gondolom, hogy egy gyerek világra jöttének célja van. A családnak, mely ezáltal létrejön, célja van. A közösségeknek céljuk van. Ahogy a társadalomnak is.
Milyen egy „majdnem szerelem”? Mint egy befejezetlen történet. Egy szépen becsomagolt ajándék, amit soha nem bonthattunk ki, és nem tudtuk meg, mit rejt számunkra…
Az előző cikk bevezetőjében arról írtam, nincs az a tuti nevelési módszer, ami minden szülőnek egyformán beválna. Ezért azt a témát indítottam útnak, hogy a fogantatástól kezdve mit tehetnek meg azért, hogy olyan érzelmi biztonságban várják és hozza világra az édesanya a leendő gyermeküket, amely kihat az egész életére annak utolsó pillanatáig. Kiegészítésként szeretném még a múltkori irományt egy fontos tényezővel megtoldani.
Az ellentétek csak vonzzák egymást, de élni nem tudnak együtt. Nekünk kettőnknek hasonlóvá kell válnunk. Csak így tudunk szavak nélkül beszélni, és meghallani a csendben, mit üzen a másik…
Nagyon sokat beszéltünk és írtunk a kezdetekről, a gyerekek életútjáról, az anyai és apai szeretetről, a kapcsolódásokról, a feladatokról, gyermekeink „beavatásairól”. Elméletben. De mi van a gyakorlattal? Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy majd én megmondom a tutit, hogyan kell gyereket nevelni, vagy férfinak a kisfiút, nőnek a kislányt. Viszont rengeteg tapasztalattal a hátam mögött ki tudom szűrni azokat az elcsúszásokat a szülők – rendszerint – érzelmi hiányosságai, deficitjei nyomán, amely a gyerekek nevelésében kulcsfontosságúak.
Mennyi tetszetős, vagy kevésbé kényelmes arcot, jelmezt próbálgat egy nő élete során, amíg eljut a nyugalmas bölcsesség állapotáig, amikor igazán nővé válik, és megtanulja a férfi-nő kapcsolat összes, első ránézésre kibogozhatatlan, elsajátíthatatlan rendszerét? A nő sorsszerep sokféle, egyetlen élet alatt rengeteg „életet” élünk, mi nők. Lehetünk derűs életet élő nők akkor is, ha nem adatott meg az életadás, a gyermekszülés ajándéka, de el tudtuk engedni, kiteljesedtünk más életszerepünkben, és csak lélekben ringatunk kisbabákat. Gondolhatjuk magunkat karrierünkben megbicsaklott, „semmire sem jó lúzernek”, de közben csodálatos feleségek vagyunk, és női kezeink nyoma nélkül kevesebb lenne ez a világ. Akkor nem társnak, feleségnek lenni a sorsszerepünk? Lehetünk egyedül is, és nem azért mert a szingliség intézményét fényezzük lelkesen, attól még a Férfira várunk, hogy segítsük, hogy mi legyünk neki a felhajtóerő, a szerelem, érzelmi biztonság, múzsa, szépség szenvedély, gyöngédség, női finomság.
Kedves Férfi! Ez most nem egy kívánságlista, nem irreális, érthetetlen elvárások végtelenségig bővíthető halmaza. Nem valamiféle tananyag, amit el kellene sajátítani, nem magas léc, ami ott ásít fenyegetően a távolban, és neked meg kellene ugornod…
A nő mindenben egy dolgot „keres” mindenekfelett: az ÉRZELMI BIZTONSÁGOT. Ezt már sokszor leírtuk, de mégsem mentünk a mélyére. Talán azért nem, mert sok férfi azt hangoztatja, hogy vannak olyan nők, akiknek az anyagi biztonság az elsődleges. Ami miatt a férfi úgy gondolja, hogy az egzisztenciális háttere inkább a kötődés alapja, mint az ő egyénisége, személyisége.
Erre a témára kicsit szeretnék ráfókuszálni. Vajon mennyi kapcsolatról kapcsolatra vándorló (kereső), vagy egyedülálló anya próbálja meg nevelni gyermekeit a mindennapokban? És mennyi házasságban élő nő küzd meg az „én egyetlen kicsi fiam” érzéssel (ha több van, akkor „az én drága kicsi fiacskáim”). Vajon milyen okból telepedik rá egy anya a fiára, fiaira? Mit jelent az elengedő szeretet? Miért olyan fontos a fiúk férfivá válásában? Az írásban lesznek általánosító kijelentések, de valahol még sem az lesz. Sok szeretettel nőtől nőknek és férfiaknak.
Egy nő nem marad olyan partner mellett, akit hiteltelennek tart, és semmibe vesz. Akkor szeret egy nő igazán és őszintén, amikor felnéz a férfira, és tiszteli…
