Egy nő az esetek többségében érzelemvezérelt és -központú, a racionalitás sokszor a második helyre szorul a döntések meghozatala során. Amikor egy nő anyává válik, ez a jelenség felerősödik. Főleg, ha fia születik. Hogyan képes egy anya szabadon hagyni a fiát tapasztalni, nőni, miközben mégis óvja és táplálja őt?
A válasz pofonegyszerű.
Hogy bízik önmagában.
Ez hogyan függ össze azzal, milyen kapcsolatot ápol a fiaival?
Az a nő, akiben gyermekként nem bíztak meg, a nőiesség talaján nehezen fog megállni. Vagy „alulműködik”, vagy túlkompenzál. Mind a kettő vészterhes a gyermekeire nézve. Itt most azt a mechanizmust szeretném előtérbe helyezni, amivel nevelőként találom szembe magam nap mint nap. Az anyai túlféltés, a „vattázás” szindrómája azoknál az érzelmileg bizonytalan anyáknál alakul ki, akik maguknak nevelik a fiaikat, és nem a családnak, közösségnek, társadalomnak és a világnak. Az érzelmileg bizonytalan anya érzelmi biztosítékává teszi gyermekét. Ebben a játszmában mindenki sérül: az apa, aki nem képes beavatni fiát a férfilét adott életszakaszaiba, mert a túlgondoskodó anyai szeretet olyan védőburokba vonja a gyermeket, hogy senki sem fér hozzá, mindeközben elveszíti társát, a nőt. Sérül a gyermek, mert az önállósághoz, tapasztaláshoz, férfivá váláshoz való „jogát” megnyirbálja a burában töltött élet. S legfőképp az anya sérül, aki nem képes leválni az érzelmi biztosítékáról, ezért örökké drámákat és játszmákat kreál a helyzet, az indokolatlanul szoros kötődés fenntartása érdekében, nem képes társként funkcionálnia gyermekei apja mellett.
Ott még nehezebb a helyzet, amelyben az édesanya magára maradt a nevelésben, és mivel nincs kihez kapcsolódnia érzelmileg, ösztönszerűen a fia felé irányítja minden érzelmi energiáját. Ők lesznek azok az anyák, akik a legnagyobbat csalódják érzelmileg, mikor a gyermekük kilép az élet kapuján, felismerve annak szabadságát és elárulva érzik magukat: „hisz én mindent megtettem érted kisfiam” felszólalással.
Mi is az a konkrét vattázás? Az, amikor egy anya minden életszakaszban kiszolgálja gyermekét és megtesz mindent – szerinte érte – helyette. Ekkor érzi biztonságban őt. Minden idegszálával arra koncentrál, hogyan adhatna még többet és jobbat neki, hogy élete szebb, jobb és komfortosabb legyen. Egyedülálló anyáknál ez kiegészül az apai feladatok ellátásával is, duplázódik a figyelem és energia. Elláthat-e egy nő férfi feladatokat a gyereknevelésben? Egyértelműen nem.
Hova vezet ez az egész?
Oda, ahol most vagyunk.
Hogy a nők a férfipotenciált vadásszák, mert kevés van belőle. Gondolkodjunk el, mennyi az önbizalommal, helyes önértékeléssel, önismerettel, önuralommal rendelkező, aktív, kreatív és teremtő férfi a társadalomban?
Gondolkodjunk el azon is, mennyien vannak a komfortzónából kilépni nem képes, vattázott hímneműek, akik nem képesek a tapasztalások útjára lépni. Akiknek sosem kellett teremteni, alkotni, megérniük saját feladataik ellátására, mert megtették helyettük.
Az anya akkor szeret igazán, ha képes rá, hogy hagyja a fiát a saját útján járni. Ha bízik saját anyai ösztöneiben, érzelmileg stabil, ezáltal fia fejlődésének bizonyos részeit az apára bízza, a saját részét pedig következetesen, de elengedően teszi.
Nem a majomszeretet a valódi szeretet.
A valódi szeretet bizalmon alapul.
Kedves Édesanyák és Édesapák!
Képesek vagytok bízni magatokban? Egymásban? Gyermekeitekben?
Ha igen, a sors meghálálja. Érdemes belevágni!
Olvasd el a korábbi részeket is (kattints a címekre):
A kezdetek folytatódnak: Beavatás 1.
A kezdetek folytatódnak: Beavatás 2.
Kezdetek után a folytatás: Ha fiú lennék…
E. A. K.
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Fotók: Greyerbaby via Pixabay.com
Mojpe via Pixabay.com
