Egy arcba, egy személyiségbe belefeledkezni könnyű, és ösztönös cselekedet. De kitartó, és érzékeny odafigyelést igénylő munka ugyanezt a misztikumot fenntartani a kapcsolatban, évek múlásával is ugyanazt az arcot látni, szeretettel figyelni, szavakkal simogatni.
„Mi volt ebben a nőben olyan mulatságosan, olyan megvesztegetően és lefegyverzően jelentéktelen, hogy rögtön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító nők között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó. Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig didergett, de most már elég odaülni e nő mellé, s akkor majd nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb forróság sem környezetében; ez a nő nem lángol. De melegít, mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen parázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remények vagy igények nélkül; s melegedtem.” (Márai Sándor)
Személyiségének varázsa és intenzív, kiforrott emberi tartása akkor is sikeresnek mutatja őt a külvilág számára, amikor egy lyukas garasa sincs…
A férfi a táncban és az életben vezet, a nő követi. Ezt tanultuk, ezt plántálták belénk, legyünk gyenge nők, álljunk a férfi mögött, támogassuk, legyünk befogadó, megnyugtató, szélcsendes menedék a nap végén, legyünk a leharcolt férfilelkek, és -testek, „kiürült érintésraktárak” újratöltői. De tud-e minden férfikorba lépett ember vezetni az életben? A gyenge, támaszkereső férfit az erős független nő nem képes tisztelni, legyőzött, behódolt férfira nem vágyik.
Kellenek a szelíd szavak. Kell a tisztelet, kell az elismerés, a kedves szavak boldoggá tesznek. A szelíd szavak kérnek, nem várnak el, és nem követelnek, hanem időt hagynak, és meghagyják egymást a választás szabadságában.
Félelmek, komplexusok, feldolgozatlan múlt, lelki sebek tarkítják, csúfítják lelkünket, lényünket átjárja a félelem. Félünk megnyílni, őszintének lenni, félünk feladni a szabadságunkat, a jól bejáratott, önállóan működtetett, egyszemélyes életünket. Az érzelmeket kimutatni veszélyes hazárdjáték manapság. A férfi attól tart, hogy lehull a macsó jelmez, és kiderül az igazság, hogy csak egy sérült lelkű, önbizalom hiányos, bús képű lovag. A nő meg azon aggódik, hogy túl sok lesz, érzelmeivel elárasztja, elrettenti a másikat, aki hanyatt-homlok menekül az érzelemlavina elől.
Föl mered tenni magadnak a legkínosabb kérdéseket? Önmagadról és a vágyaidról? És vajon szembe mersz-e nézni a válaszokkal? Mert, ha már a kérdés megvan, biztosan megérkezik a válasz is. Ami épp annyira lesz sokkoló, mint amilyen kínos a kérdés.
Vajon miért van ez az őrült nagy szakadék férfi és nő között? Miért a szembenállás, erőfitogtatás és küzdelem? Vajon miért az a kapcsolatok jó részének a mozgatórugója, hogy ki tudja erősebben érvényesíteni az akaratát? Azt gondolom, hogy már az alapokra sem nézünk jó szemmel: férfira, nőre, önmagunkra és így a kapcsolatra sem.
„Belőlem valaki útra vált / És én utána néztem / Jól van hát, menjen, tűnjön el / Az én jobbik részem /… Hosszasan nyújtózik minden út / Valahogy nincsen semmi úgy / Minden szó mástól eltanult / Mióta útra vált a jobbik részem / Győzni sincs kedvem nélküle / Énekelni sincsen / Szórakozottan szórom el / Sok nagy régi kincsem (Cseh Tamás – Bereményi Géza: A jobbik részem)
Mindannyian esendők vagyunk, tökéletlenek és halandók. Óriási törést jelent, amikor rájövünk, hogy halhatatlanságunkról és különlegességünkről szőtt kamaszkori álmaink csak illúziók, hogy mind egy irányba tartunk, s hogy egyikünk sem válthat retúrjegyet.
