A Minden sikeres férfi mögött áll egy nő… és az a felesége című cikkünkben azt a témát boncolgattuk, miért keresnek többet az azonos társadalmi háttérrel rendelkező férfiak közül a nősek, mint a nőtlenek. Mivel magyar kutatás ebben a témában nem született, amerikai kutatások eredményeit ismertettük és arra kértünk Titeket, mondjátok el, szerintetek miért van ez így.
Aki kíváncsi, hogyan készíthet saját kezűleg egyszerűen íróasztalt az egyik szoba sarkába, vagy a konyhába egy olyan üveges szekrényt, amelyben elférnek a pohárkészletek, esetleg babaszobába pelenkázóasztalt és fali dekorációkat, valamint miképpen kell megtervezni és felszerelni egy tolóajtót, ha az megfelelőbb lenne a hagyományosnál, hasznos leírást olvashat ezekről két részben. A „barkácstitkokat” ezúttal a debreceni Ilyés-család osztotta meg velünk a kérésemre. Részben a praktikusság miatt, részben pedig az alkotás öröméért készítették el a felsoroltakat, de ami a legfontosabb volt számukra, az az otthoni fészek közös kialakítása, az, hogy egymásért tegyenek, cselekedjenek ki-ki a maga feladatát végezve, vagy éppen együtt teremtve – vállvetve a közös célért.
Már egy ideje foglalkoztatja a társadalomtudósokat, hogy a teljesen azonos szociális, kulturális, iskolázottsági, stb. háttérrel rendelkező férfiak közül miért keresnek akár 50-100%-kal is jobban azok, akiknek van feleségük, mint azok, akiknek nincs. A helyzet ugyanis ez: a nős férfiak többet keresnek, mint a nőtlenek. Ám mielőtt rút diszkriminációt kiáltanánk és igazságtalan familophiliával (ezt a kifejezést most találtam ki és a családosokat előnyben részesítő előítéletet takarja, de gondolkodom még a bachelophobián, ami az agglegényektől való beteges viszolygásra utal) vádolnánk meg a munkaadókat, vizsgáljuk csak meg, hogy valóban erről van-e szó.
„Az az igazság, hogy még le kell szednem pár „tetűt” a monitorról, mielőtt ráérnék arra, hogy segítsek felhozni a szatyrokat a kocsiból” – mondta Péter, a százkilencven magas, nyakigláb „feles herceg” barátnőjének, a spáros szatyrok emelgetésében kellően kigyúrt alkarú Veronikának. Péter feles hercegként, már minden létező felsőoktatási intézmény gólyatáborában legalább egyszer lerészegedett, és nem átallott akár harminc centiméter átmérőjű vízzel megtöltött használt óvszerekkel fejbe dobálni az érkező egyetemistákat „beavatási szertartás” gyanánt. A proaktív közösségépítés a mindene volt. Ne ijesszen meg bennünket a fentebbi „tetű” megfogalmazás sem, ezzel a leírással Péter a lövöldözős játékában feltűnő, együttműködésre még asszertív fellépéssel sem buzdítható ellenséges elemekre utalt.
„Mi az, méhkaptár?” „Kerti zuhanyzó?” „Madáretető?” – kérdezték többen is Nagy Csabától, aki az udvarán barkácsolt össze „valamit”. Szakmáját tekintve informatikus. Egy cselekvő férfi nem(csak) a munkahelyén mutathatja meg, hogy ő ilyen férfi, hanem a kétkezi, teremtő munkája által otthon is! Többek között akár egy napkollektoros gyümölcsaszaló elkészítése során. Ismerjük meg Nagy Csabát, illetve barkácsmunkáját!
Először is tisztázzuk, ha két egyedülálló férfi és nő között alakul ki barátság, az könnyen lehet a későbbi szerelem és elköteleződés kezdeti szakasza – ez pedig egy szép romantikus történet, amiről nem is nagyon kell írni, mert úgy jó, ahogy van, és ezzel mindenki egyetért. Mi van azonban akkor – és vélhetően az olvasó fantáziáját is inkább ez a kérdés izgatja – ha történetesen úgy kezd kialakulni egyre fokozódó szimpátia egy férfi és egy nő között, hogy az egyik, esetleg mindkettő már házas, vagy legalábbis erősen elkötelezett? Lehetséges ilyenkor barátság közöttük, és ha igen, hogyan kerülhetjük el (ha el lehet), hogy az ne veszélyeztesse az erősebb kapcsolatunk pozícióját?
Mennyien viselünk álarcot? Hányan veszünk fel olykor-olykor maszkot, hogy elkerüljük a konfliktusokat, megfeleljünk másoknak, elfedjük valódi énünket, érzelmeinket, gondolatainkat? Ne tegyük! Divatos manapság ilyen-olyan kihívásokat teljesíteni. Több értelmetlen és agresszív provokáció kering az interneten, közösségi oldalakon. Van-e olyan, amely fejleszt, amelyben értelmes célt tűztek ki? Mi mutatunk egyet!
Mára az eskü is olyan fogalom lett, amit nem mindenki ért. Vannak, akik fűre-fára esküdöznek, miközben maguk is tudják, hogy az egész mit sem ér, hiszen bármelyik pillanatban megváltoztathatják a szavukat. Az eskü mégis alapvetően fontos, egyenesen a szabadságunk záloga.
Talán nincs is közkeletűbb és divatosabb üzenet ma annál, hogy meg kell tanulnunk a jelenben élni. Nem a múltban és nem a jövőben, hanem az itt és mostban. Carpe diem, vagyis ragadd meg a napot! Ártatlannak tűnő felhívás, pedig egyáltalán nem az, bár inkább tünet, mint ok.
Az egyik fiam jóval idő előtt és nagyon betegen született. Két hónapot töltött a koraszülött intenzív osztályon, míg hazaengedték. Volt alkalmam megismerni az osztály életét, elbeszélgetni sorstárs szülőkkel, orvosokkal, ápolónőkkel. Sok történetet hallottam, hogy mekkora nehézség elé kerülnek azok a családok, ahova beteg gyereket visznek haza. Sokszor akkora nehézség elé, hogy nem is bírják elviselni és felbomlanak. Volt orvos, aki 80%-os válási arányt emlegetett, volt, aki még többet. Azt is mondták, hogy a férfi, az apa az, aki nem bírja elviselni, hogy beteg gyereke született és elmegy.
