Negyedik alkalommal rendeztek konferenciát a szenvedélybeteg családokban felnövő, úgynevezett elfeledett gyermekekért. Én csak pár hónapja ismerem a Fogadót és annak vezetőjét, Frankó Andrást, de már több kiadványukról írtam, például itt
Ahogy az alkoholizmussal kapcsolatos előző könyvrecenziómban is írtam, bár csak közvetetten vagyok érintett, sosem éreztem magaménak a témát mindaddig, amíg munkamegbízás során megismerkedtem a szenvedélybetegekkel (különös tekintettel azok felnőtt gyermekeivel)
Ezúttal kisebbik, vívással ismerkedő fiamat vittem magammal a legutóbbi, Olimpikonok a családban című KINCS Estre, melyen egy olimpiai bajnok és két ezüstérmes olimpikon édesapával – a birkózó Lőrincz testvérekkel és a vívó Osváth Ricsivel – hallhattunk kerekasztal-beszélgetést. Mindhárom gyermekem sportol, és igyekszem őket személyesen is megismertetni olyan sportolókkal, akiknek életpályája – fizikai és szellemi értelemben is – példakép lehet a számukra. Így gondolkodhattak a szervezők is, mert a vidám hangulatú, olykor pedig kifejezetten megható eseményen majdnem annyi gyerek vett részt, mint felnőtt.
Az ezeréves Szent István-i szellemi hagyatékot megőrizni és a következő ezer évre átmenteni kívánó Szent István Intézet szeptember 14-én konferenciát szervezett Európa és a kereszténység jövőjéről, amelyen előadást tartott dr. Veres András római katolikus püspök, Prof. dr. Schmidt Mária történész és Balog Zoltán református püspök. Az ezt követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői Földi-Kovács Andrea újságíró, dr. Velkey György, a Bethesda Gyermekkórház főigazgatója, Prof. dr. Vojcek László szülész-nőgyógyász és Vágvölgyi Gergely újságíró voltak. Fontos és súlyos üzenetek hangzottak el, ezekből szemlézünk néhányat.
„Aki úgy gondolja, a gyerekek nem vesznek észre semmit a családi problémákból, ne olvassa el ezt a könyvet, mert szegényebb lesz egy tévhittel.” Így kezdődik a Máltai Szeretetszolgálat által nemrég kiadott, Dinoszaurusz a nappaliban című önéletrajzi kisregény, amelynek szerzője egy negyven körüli nő, aki édesapjának alkoholizmusa kapcsán megosztja velünk nyomasztó gyermekkorának és abban gyökerező fiatal felnőttkori kínlódásainak részleteit, közben (ha jól értettem, gyakorlatilag saját magától, némi szakmai segítséggel) eljut arra a felismerésre, hogy már nem haragszik sem az életét megkeserítő édesapjára, sem azt nagyon sokáig passzívan eltűrő édesanyjára, mert belátta: tulajdonképpen ők is saját szüleinek áldozatai.
A „Bízhatok-e benned?” címmel tartott legutóbbi Képmás-est vendége dr. Buda László pszichoterapeuta volt, akivel Szám Kati főszerkesztő a hűség, megcsalás, féltékenység, megbocsájtás témakörét járta körül, majd közösen megnézhettük az Elemi szerelem című francia romantikus filmet, címszerepben az ötven körül is gyönyörű Sophie Marceau-val és a Dustin Hoffman-hasonmás François Cluzet-tel.
Országos gyermekvédelmi szakmai fórumot tartottak a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom (T72) Pedagógiai Műhelyének szervezésében, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye, a szerzetesrendek, valamint egyházi tanintézmények szakembereinek részvételével, melynek célja elindítani a katolikus egyház több száz intézménye közötti együttműködést, hogy hatékony gyermekvédelmi rendszerek jöjjenek létre az egyházi fenntartású iskolák, a szerzetesrendek és az egyházmegyei papképzés számára. A rendezvény végén a résztvevők ígéretet kaptak a folytatásra, rendszeres szakmai találkozók formájában.
Szin János meghökkentően tehetős csongrádi vállalkozóként élt a harmincas évei közepéig. Előbb egy – szerencsére jóindulatú – daganat állította meg a száguldásban, majd elveszítette a vagyonát, és a nulláról kellett újrakezdenie. Azaz korántsem a nulláról, mert akkor már erőt tudott meríteni az istenhitéből és a családjából, mert időközben hívő és édesapa lett. Az újrakezdést családfőként még inkább meg kellett oldania. Erdélyben, medvepásztorként sikerült neki – hogy hogyan, azt a Medvepásztor című könyvében részletesen elmeséli. Most a Férfiak Klubja kérdéseire válaszol.
A valóságban is létező, középkorú férfiakból álló svéd szinkronúszó csapat történetét – akik elindultak egy világversenyen, és nemcsak díjat, hanem a közönség szívét is megnyerték – először az angolok dolgozták fel, de mi a később készült, francia változatot láttuk nemrég közösen, és mindkettőnknek tetszett. Ahogy egyre többet megtudtuk a nemcsak lúzereknek kinéző, de valóban szerencsétlen férfiakról, egyre szimpatikusabbak lettek: szeretetreméltóak, kedvesek, esendően emberiek. Így egyre jobban szurkoltunk nekik, hogy kudarcos életük egyetlen értelmének tűnő közös vállalásukban és ezzel párhuzamosan saját életükben is sikerrel járjanak.
Talán az utóbbi idők legnehezebb olvasmányát vállaltam, amikor a közelmúltban nekifogtam Szilvay Gergő új genderkönyvének. A szerző korábbi munkásságát ismerve tudtam, hogy nem lesz könnyű olvasmány, de azt nem sejtettem, hogy ennyire nehéznek bizonyul. Nem is annyira a téma, hanem elsősorban a laikus olvasó számára rendkívüli alaposságú, tudományos igényű stílusa miatt, amellyel a szerző bemutatja a genderelméletet (és annak gyakorlati következményeit) megalapozó összes ideológiát, azok különböző irányzatait, és a köztük fennálló összefüggéseket. Rengeteg szakember idevágó gondolatait ismerteti vázlatosan vagy részletesen, vagy szó szerint idéz elsősorban az angol nyelvű szakirodalomból, de sok magyar szerző, például Bedő Imre munkáira is hivatkozik.
