A beszélgetés számomra sokkal több elgondolkodtató mondatot, kérdést, üzenetet tartalmazott, mint az azt követő film, így az előbbiről részletesebben beszámolnék, mint az utóbbiról. Szám Kati először közvélemény-kutatást tartott a hűtlenségről, különböző helyzeteket felsorolva, és bár a közönség eleinte elég passzívnak bizonyult, az őszinteség kérdésénél (és nem meséli el otthon) már jobban aktivizálta magát, így arra lehetett következtetni, hogy leginkább az őszinteség jelenti a kritikus pontot, így ebből kiindulva kezdődött el maga a beszélgetés dr. Buda Lászlóval. „Az őszinteség nehéz. Magunkhoz is. Hiányának fontos másodlagos következményei vannak, például belebetegszünk. A titkok ugyanis megbetegítenek” – mondta, ugyanakkor felhívta a figyelmet az őszinteség és nyíltság közötti különbségre: előbbi azt jelenti, hogy megnyilvánulásaink összhangban vannak azzal, amit gondolunk; utóbbi pedig azt, hogy mindent megosztunk a másikkal. „Egy kapcsolat nagyon ritkán viseli el a teljes, tökéletes nyíltságot, mert mindannyian sérültek és sérülékenyek vagyunk, a kapcsolatunkra, az intimitásunkra vonatkozóan. Ha még azt is megosztom a másikkal, amiről fantáziálok, nagyon sok energiát elvihet, és sok sérülést okozhat; ennek elviseléséhez viszont egy nagyon magas, rendíthetetlen önbizalom és önszeretet kell, amire csak kevesen képesek.” Példaként említette szülei 56 éves, valamint egy baráti család házasságát, hozzátéve: egyikükre sem jellemző a maximális nyíltság, viszont megvan az a kölcsönös tisztelet és szeretet, amitől működő a párkapcsolat és élhető a családi élet.
Arra a kérdésre, kinek fáj jobban a megcsalás, a szakértő így válaszolt: annak, aki elszenvedi, és óriási kihívás azt feldolgozni. Ha az önbizalmának, identitásának része a másik, akkor olyan, mintha életének egyik oszlopa, lába kiesne, ha viszont mindent a másikra épített fel, akkor bekövetkezhet akár a teljes összeomlás is. A kapcsolati rendszer minden esetben nagy sebet kap; kérdés, hogyan éli túl a másik és maga a kapcsolat. A párkapcsolati mintázatunk a korai kötődésünk replikálódása – hangsúlyozta a pszichoterapeuta (többször az est folyamán); és csak akkor van esélyünk felülírni azt, ha ezt a tényt tudatosítjuk, viszont ez nem könnyű.
Ha megtörténik a megcsalás, az egyik lehetséges forgatókönyv, hogy a másik fél kímélésének érdekében eltitkoljuk, játszmázni kezdünk, így a helyzet elhúzódik. Vannak akik ritualizálják az életüket, ami megóvja őket a mélységtől, és ez lesz a kulcsa a hosszú távú kapcsolatnak. De kérdés, hogy jó hosszan vagy jó mélyen akarunk együtt lenni? – tette fel a kérdést a szakember, de nem tette hozzá: a kettő együtt is lehetséges.
A filmekben és az életben is gyakran előforduló baráti jótanácsok, miszerint tegyük a párunkat féltékennyé, dr. Buda László szerint inkább tragikomikusak, mint veszélyesek (bár elismerte: azok is lehetnek), mert csak ritkán jönnek be. A kérdés ilyenkor: mire épül az a párkapcsolat, amit így kell „felturbózni”; és ha ez az eszköz kell hozzá, érdemes-e? Hiszen következtében megmozdul az egész kapcsolati háló és az eredmény is kérdéses. Ugyanakkor általánosságban igaz, hogy a kapcsolatnak jót tesz az új tapasztalat. A kapcsolatokban egyéni tapasztalatokra is szükség van, bár annak sok kockázata van, de ha ezt túlélik, és az egyén be tudja vinni a kapcsolatba az új (egyéni) tapasztalatait, akkor az virágzásnak indulhat. Ugyanez igaz a hűtlenségre is – állította a szakember. Ehhez kapcsolódik a következő kérdés: kell-e tisztázni a kapcsolat elején, hogy mi számít hűtlenségnek? A pszichoterapeuta szerint igen, ez belső ügy, de felhívta a figyelmet arra, hogy a korai éretlen kijelentéseknek később újra kell szemrevételezni az érvényességét. A holtomiglan-holtáiglan szép és működő ígéret lehet, de kockázatos. Sokaknak bejön az, hogy megígérte és betartja, másokat viszont évtizedes szenvedésre kárhoztat. A kockázat nem azt jelenti, hogy nem érdemes meglépni – tette hozzá a szakember, de elárulta azt is: sok szenvedést, megbetegedést lát azoknál, akiknek a különböző szerveik (agy, szív, fizikai ösztönök) mást diktálnak. Két lehetőség van ilyenkor: benne maradni a kapcsolatban, vagy nem – szerinte mindkettő elsülhet jól és rosszul is.
A féltékenységgel kapcsolatban a terapeuta felhívta a figyelmet: rendszerint előbb kezdődik, mint ahol jelen van. Jellemzően egy láncolat, amit vissza lehet vezetni a korai kapcsolati mintákig, amelyek mélyen belénk ivódtak tudattalanul. A féltékenység „dupla szívás”, mert közben tudjuk, hogy a féltékenységünk határozott kifejezésével még rosszabb helyzetet teremhetünk. És ha nem találjuk ebből az örvényből kivezető utat, akkor rámegy a kapcsolatunk. A kérdések kérdése tehát a szakember szerint: kihez akarsz hűséges lenni?
A beszélgetőtársak megállapodtak abban, hogy mindez még nehezebb, ha gyerekek is vannak a történetben.
Minden titok megbetegítő, figyelmeztetett újra Buda László, hozzátéve: ugyanakkor mindig vannak titkok a párkapcsolatban, családban. Szükség van tehát egy titokmenedzsmentre, hogyan kezeljük azokat. Ennek kapcsán megemlítette a Térjünk a lényegre című könyvet, amelyben a házastársak a szabadság és biztonság közötti egyensúlyt keresve minden héten megbeszélik és megújítják hűségi megállapodásaikat. Ez egy speciális eszköz; nem mindenkinél működik, de az mindenkire igaz, hogy egyeztetni kell időnként, hogy is vannak ezzel, tette hozzá, mire Szám Kati felvetette: ezt talán inkább magunkban kellene tisztázni és megerősíteni, mintsem állandóan a másikkal, hiszen a megállapodást házasságkötéskor már megkötöttük.
A párkapcsolat boldogságának végső kulcsa belül van: az, hogy alkalmassá válj megbízni valakiben, ne félj a megcsalásától vagy az élet váratlan dolgaitól, benned kell biztosan álljon, fogalmazott a szakértő, hangsúlyozva: akinek párkapcsolati problémái vannak (féltékeny, megcsalták), akkor foglalkozzon mielőbb magával. Mindenki maga felelős azért, ami vele történik, még egy párkapcsolatban is. A féltékenység nem a tudatos, hanem a tudattalan énemből, vagyis mégiscsak belőlem fakad. A hűtlenségi helyzetet pedig ketten „hozták létre”, nemcsak az elkövető, hanem a megcsalt fél is benne van. Ezért a megbocsájtás mindkét fél számára kérdés kell legyen: mit kellett ehhez mindkét félnek hozzátenni. Buda László szerint a klasszikus bocsánatkérésben van egy alá-fölérendeltségi képlet: aki megcsalt, az hibázott, bűnt követett el, kérjen bocsánatot, aztán meglátjuk, hogy meg tudunk-e neki bocsájtani. Szerinte ez egy elkövető-áldozat paradigma, amiből érdemes lenne kilépni, mégpedig oda, hogy ketten hozták létre.
Buda László figyelmeztetett: a megcsalás csak egy tünet, az ok pedig gyakran a homályban marad, márpedig a bizalom helyreállítás azon múlik, hogy mi a tényleges ok, és azt hogyan kezelik. Ha egy megcsalás arra ösztönöz, hogy őszintébb és mélyebb legyen a kapcsolat, akkor akár még áldás is lehet – fogalmazott. De jobb, ha nem ez az eszköz, amivel megtanuljuk, ki mit bír. A megcsalás érdekes, élménygazdag, divatos, ezért nehéz elkerülni – vallja a szakértő; ezért ahhoz, hogy ne legyen rá szükség, az kell, hogy a hiányzó élményeket a kapcsolaton belül meg lehessen élni.
*
E mély és tartalmas, időnként a levegőben kérdőjeleket hagyó beszélgetés után még nagyobb várakozással tekintettem a filmre, de némileg csalódnom kellett. A történet röviden: Elsa (Sophie Marceau) sikeres, többgyermekes, elvált írónő, Pierre (François Cluzet) sikeres ügyvéd, aki tizenöt éve él boldog házasságban családapaként: szerelmes feleségébe, élvezi a családjával töltött időt és a vele járó teendőket is. Azonban egyik este egy összejövetelen közös barátjuk bemutatja neki a gyönyörű Elsát, és bár kettejük között azonnal felforrósodik a levegő, vonzalmukat igyekeznek felelősen kezelni. Pierre-t felesége iránt érzett szerelme és családja iránt érzett felelőssége, Elsát az a szabálya, hogy házas férfival nem randizik, visszatartja attól, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Ám amikor pár nappal később véletlenül ismét egymásba botlanak, a vonzalom erőteljes rajongásba csap át. Tovább már nem tudják, és nem is akarják titkolni egymás előtt, hogy elválásuk óta ott élnek a másik fantáziájában. A képzelet és a valóság hamarosan összemosódik számukra és ugyanúgy a nézőnek is – akár véglegesen, mert utólag sem vagyok benne biztos, hogy pontosan mi fantázia és mi valóság abból, amit a képernyőn láttam. De talán nem is ez az érdekes, a film – el nem árulható – végét tekintve szinte biztosan. Inkább az a kérdés, bár ez is csak költői: hol vannak a határok, hova vezet az, ha mégsem tartjuk be azokat, honnan van még visszaút, egyáltalán kell-e visszaút?
A film minden felszínessége ellenére gondolkodásra ösztönöz, de konkrét válaszokat természetesen nem ad. A végén volt egy pillanat, amikor határozottan úgy éreztem: kaptunk egy viszonylag banális választ, amivel tulajdonképpen mélységesen egyetértek („ahhoz, hogy egy történetnek sose legyen vége, el sem szabad kezdődnie”) , de a film alatt és utólag is egyre inkább úgy érzem, nem ez az egyértelmű üzenet átadása, kimondása, bizonyítása volt a film célja; sokkal inkább „csak” a gondolkodásra késztetés. Ezért a további fejtegetés helyett inkább megemlítenék néhány emlékezetes jelenetet (leginkább azért emlékezetesek, mert hiányoltam belőlük valamit). Az egyik egy párbeszéd a férfi és barátja között ebéd közben: „Manapság az a hős, aki marad, nem az, aki lelép” – állítja büszkén, de nem eléggé meggyőzően a férj. „De miért kellene hősnek lenni?” – teszi fel a kérdést a barát, mire (sajnos) csend a válasz, ahelyett hogy azt mondta volna: „Nem kell.” Vagy azt, hogy: „Ha magunkért nem, akkor legalább a gyerekeink miatt lehetnénk azok”. A másik emlékezetes pillanat: „Ismersz olyan házaspárt, aki 15 év után is örömmel szeretkezik és beszélget?” – kérdezte kételkedve, és egyben ironikusan az éppen 15 éve házas férfit az elvált nő. A férfi erre megint csak bambán vigyorgott, én pedig megint csak hiányoltam egy frappáns viszontválaszt: „Ha nem hiszel benne, bizonyára sosem fogod megismerni, milyen az”.
A harmadik jelenet, amire élesen emlékszem, egy apa-lánya közötti párbeszéd a Rómeó és Júlia drámája kapcsán: „Meghalnak, de így legalább örökre megmaradnak egymásnak” – magyarázza az apa, mire a kamasz dacosan így válaszol: „Az örökkévalóság a lúzereké!”. „Remélem nemcsak az övék, hanem oda tartunk mindannyian” – válaszolja elgondolkodva az apa, aki később mosolyogva vigasztalja a Rómeó és Júlia filmen könnyekig meghatódott lányát. És még egy: férj és feleség külön filmet néznek, de a férj közben a nőről fantáziál. „Nem gáz, hogy külön filmet nézünk?”– kérdezi váratlanul elgondolkodva a felesége, mire a férj határozott, de egyáltalán nem meggyőző válasza így szól: „Dehogy, ez az egymást szeretők szabadsága”.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
