És van olyan csend, ami megsüketít. Amikor egy falióra ketyegését az agyamban légkalapácsnak érzékelem, beledübörög, ütemesen beledobol az egyébként is fájó és szívfacsaró csendbe. Amikor valakivel, aki igazán fontos, elveszítem a hangot, amikor minduntalan eltévedek a hozzá vezető úton, amikor szavaim félúton felé végzetesen lehullnak élettelenül, amikor hiába figyelem az arcát, már nem látok rajta egyáltalán semmi ismerőset. A társas magány csendje fülsüketítőbb bárminél. A süvöltő csendben semmiségeket mondok, üres frázisokat, fájdalmasan tompa tőmondatokat, igen, ezek érnek el a másik emberhez mostanság a leggyorsabban. A semmitmondó közlésekre szintén üres közhelyeket válaszolok, és ő befogadja a nulla információt, az üresen kongó junk dumát, és töretlenül hisszük, jól vagyunk, elvagyunk, mert hiszen nem is veszekszünk. Ez a fajta csend a legártalmasabb az emberi kapcsolatokban. Végül semmi más nem vár, csak kiüresedett kagylóhéj-élet, a társas magány ingatag és iszapos alapjára épült idézőjeles társas kapcsolat. Nincs kapcsolódás, nincs kommunikáció, nincs közös bennünk, és nincs közünk egymáshoz. Igazi híd kellene, lélektől lélekig tartó. Képesek vagyunk még visszaépíteni?
A helyzet ambivalens volta miatt egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, nem találjuk a kivezető utat a kapcsolatból, kilépni nincs bátorságunk, benne maradni nem jó nekünk. Mi áll a társas magányhoz való ragaszkodás hátterében? Általában van egy kiszolgáltatottabb fél, aki hitegeti magát, reménykedik a fejlődésben. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „nehezen nyílik meg”, hogy „több időre van szüksége”, miközben folyamatosan megéli, hogy az érzelmileg elérhetetlen, a szeretetlenség megélése mély sérülést okoz számára. Benne maradunk valamiben, amit már csak reményeink és hiedelmeink színeznek ki. Pedig csak azt az egy kérdést kellene megválaszolni: vajon azért vagyunk vele, mert tényleg társra leltünk benne, vagy azért, mert ezt várja el tőlünk a világ, a szülők, a konvenciók? Történik úgy, hogy két hasonló lelki alkattal küzdő, sérült személy alkot egymással egy instabil, bizonytalansággal terhelt szövetséget. De a társas magánytól többnyire csak az egyik fél szenved. Miért? Mert a másik fél alapvetően képtelen a kapcsolódásra, hiszen saját családi érzelmi közegéből a lelki intimitásra való képtelenséget hozza.
Az is előfordul, hogy családi kapcsolataink nem adtak érzelmi biztonságot, bántalmazóak, vagy megszégyenítőek voltak, ezért a párkapcsolatokról alkotott kép is torzult. Megtanultuk, hogy kötődni veszélyes dolog, kiszolgáltatottá, sebezhetővé tesz, azt jobb elkerülni. A társas magányhoz való ragaszkodás egyéb oka lehet, hogy nem volt jelen mindkét szülő neveltetésünk során. Főleg, ha az ellenkező nemű hiányzott, aki vagy fizikailag sem volt jelen, vagy fizikailag ugyan ott volt, de érzelmileg folyamatosan távolságtartóan és zártan viselkedett. Valahol ezt ismételjük meg a társas magányunk során: nem vagyok egyedül, ott van velem a másik, érzelmileg viszont teljesen bezárok, magányos vagyok és őt is kizárom, egyedül hagyom.
Mit tehetünk akkor, ha már benne vagyunk egy ilyen kapcsolatban? A néma tűrés, a szenvedés, a kivonódás nem jó megküzdési stratégia. Fontos megtörni a csendet, és végre kihangosítani érzéseinket, kimondani, kérni, kinyilvánítani érzelmi igényeinket, mit várunk el a másiktól. Azonban ne feledjük, hogy ami évek, évtizedek alatt csontosodott be, az nem fog néhány beszélgetés után megváltozni, idő és gyakorlás kell a változáshoz, akár szakember segítségével, amit mindkettőnknek akarni kell. Ha pedig nem jutunk közelebb egymáshoz, legalább elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a kapcsolatunkért, és nem passzívan beletörődve, betokosodva a dermedt, felszínes kommunikációba, erőfeszítések megtétele nélkül engedtük el egymás kezét.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? és A kapcsolat, amiért megéri című könyvek szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
További írások – férfiaktól: A férfi útja, Társadalmi témák;
írások a Férfiak Klubja Női Támogatói Köréből: női írások nemcsak nőknek;
interjúk ismert férfiakkal: Körkérdés.
Fotó: Image by cookie_studio on Freepik
