A történet kicsit hosszabban: a kiváló humorú, egykor lázadó, fiatal feleségként szerelmes, életvidám Mrs. Bradshaw huszonvalahány év házasság és két gyermek felnevelése után mára olyan magányossá vált, hogy élete mindennapi történéseit kénytelen a konyhafallal megbeszélni. Amikor a férje általi megcsalás okán feministává lett barátnője elhívja magával Görögországba két hétre, „természetesen” nemet mond, de miután a barátnője még az ő repülőjegyeit is megveszi, elkezdi hosszasan megbeszélni a konyhafallal, hogy tulajdonképpen miért is ne mehetne el; és ahogy felidézi házasságuk elszürkülésének történetét, szép lassan ráébred arra, hogy Mrs. Bradshawként elvesztett valamit a fiatalságából és önmagából, Shirley Valentine-ból. Egy régi osztálytársával való találkozás kapcsán (amelyet ugyancsak elmesél a falnak) ráeszmél arra, hogy milyen is volt ő fiatalon, milyen boldog volt fiatal házasként és milyen szürkévé, unalmassá vált az élete és a házassága azóta – ez a találkozás a végső döntéshez vezető katartikus momentum. Miközben a falnak mesél, feltárul egy átlagos liverpooli családos nő teljesen hétköznapi élete, s végignézhetjük, végigélhetjük, ahogy az életvidám fiatal nőből életunt középkorú feleség és anya lesz, akit gyermekei és férje is csak (ki)használnak, sőt mint kiderül, barátnője is – mégis, a kitörésen való gondolkodás, majd annak megvalósítása szép lassan visszavezeti őt egykori fiatal, lázadó önmagához. (Később, az előadás második részében pedig egy görög sziklának meséli el mindazt, ami a tengerparton történt, történik vele…)
A kitörés és az azt követő kalandozás fizikai értelemben is fontos, hiszen mindazt, ami Görögországban fogadja, Liverpoolban nem tudta volna megélni, de ennél jóval fontosabb a lelki út, amit ez a nő s vele együtt mi néző mindannyian megteszünk. Hiszen kinek ne lett volna (vagy lenne) olyan pillanat vagy állapot az életében, amikor úgy érezte (érzi), hogy elakadt; érzi, hogy ami van, nem jó, valamit másképp kellene, de nem tudja, hogyan és merre induljon? Ez a darab arra biztat minket, merjünk szembenézni a helyzetünkkel, akkor is ha fáj, és lépjünk túl a félelmeinken, gátlásainkon, merjünk tenni önmagunkért. Nyilván lehetőleg nem a családtagjainkkal szemben, hanem velük együtt, de végre nem őértük, hanem saját magunkért. És ami még legalább ilyen fontos: ez a darab nem csak egy nőről és nem csak nőknek szól. Sőt, míg korábban az életközepi válságot leginkább a férfiakkal kapcsoltuk össze, ma már tudjuk, a nők esetében is létezik olyan, hogy elkezdenek azon gondolkodni: biztosan jó helyen vannak, valóban azt csinálják, amit szeretnének, és vajon hogyan tovább? Azok a nők és remélhetőleg férfiak, akik ilyet legalább egyszer megéltek, bizonyára megértők azzal amin Mrs. Bradshaw átmegy. Vagy mégsem? Bár a darabot meghagyták az eredeti ’80-as években, talán a magyar férfiak többsége nem gondolkodik másképp mint Mrs. Bradshaw férje, amit ugyan csak felesége szavaiból ismerhetünk meg, de elég jól el tudjuk képzelni, ahogy patáliát csap, ha nem pontban délben van kész az ebéd, ha csütörtökön nem fasírtot kap ebédre és biztosan nem akar Görögországban menni nyaralni, hanem csak ugyanoda, ahova tizenöt éve mindig… De még az ilyen típusú férjek számára is tartogat jó hírt a színdarab, aminek a végét azért mégsem árulnám el, csak annyit: még ők és a házasságuk is jól járhat azzal, ha a feleségük magára talál, még ha ezért Görögországig kell utaznia…
Nem tudom, milyen volt az eredeti Shirley Valentine (és Mrs. Bradshaw), és a József Attila Színházban mostanában kifutott előadást sem láttam, de az az érzésem: ezt a darabot mintha Balsai Mónira írták volna. Az elszürkült arcú, jellegtelen ruhájú és kinézetű, a mindennapi bevásárlás-főzés magányos rutinját egy-egy pohár borral feldobó, megfásult, de még mindig csillogó humorú nőt ugyanolyan tökéletesen játssza, mint a váratlan nyaralás alatt felszabadult, magára találó, korábban nem igazán látható szép, csinos és nőies énjét. A lefordított szöveg tele van szójátékokkal-mondásokkal (csiklócsajok, tofupofák, Cola-kutyák, Klitorisz-sziget; a házasság olyan mint a Közel-Kelet: mindenki várja a tűzszünetet; a szex olyan mint egy Saintbury áruház: mindenki tülekedik és a végén nem kapsz semmit), és fájdalmasan humoros, társadalmi tükröt tartó történetekkel (tanára hozzáállása a szerinte teljesen buta lányhoz, fia kudarcba fulladt iskolai karácsonyi szereplése, a férjének szánt darált hús elajándékozása, összefutás a szomszédnővel a fehérnemű boltban, férje reakciója a szokatlan ebéd miatt, lánya hazaköltözése, majd elrohanása anyja utazási tervei hallatán), amelyek bemutatása során Móni minden pillanatban sziporkázik; és nemcsak szavaival, teljes lényével. Míg eleinte inkább sajnáljuk Mrs. Bradshaw-ot, később egyre inkább megértjük, majd felnézünk rá, végül elkezdjük irigyelni (ahogy szomszédnője és barátnője, csak mi nem olyan rosszmájúan…); először az utazás bevállalásáért, majd magáért a kalandért és végül azért, ahogy az végződik. Mrs. Bradshaw monodrámája annyira átélhető, alanya pedig annyira szerethető, hogy nem lehet nem teljes szívvel együtt érezni vele, támogatni döntéseiben és szurkolni neki – még akkor is, ha tudjuk, hogy amire készül, erkölcsi szempontból nem biztos, hogy feddhetetlen, házasságát illetően minimum kétesélyes, mégis érezzük: valahol sorsszerű.
Ami pedig a férfi nézők reakcióit illeti, azt vettem észre, hogy míg eleinte csak a nők bólogattak és nevettek, a férfiak inkább ugrásra készen, gyanakodva figyelték az egészet (hiszen Mrs. Bradshaw bár szeretetteljesen, de mégiscsak igen kritikusan beszélt férjéről), de ez idővel változni kezdett: a férfiak is elkezdtek őszintén és együttérzően felsóhajtani, felnevetni. Amikor pedig Mrs. Bradshaw könnyes arccal azt boncolgatta, miért jutott idáig („Miért történt így, fal? Történt egyáltalán valami, vagy éppen az a baj, hogy nem történt semmi? Nem tudom megállapítani azt a pillanatot, órát, évet, amikor minden elromlott; amikor Shirley Valentine eltűnt, egy használaton kívüli név lett az eltűnt személyek listáján”), mintha a fotógépek kattogása is teljesen abbamaradt volna pár pillanatra. (Én még a fotóspróbán láttam a színdarabot.) És amikor így fakadt ki: „Azt mondja, hogy szeret, és ezt csak nekem mondja, de hogy higgyem el, hogy közben ocsmányul beszél hozzám és másokkal kedvesebb?”, mintha együttérző, bár kényelmetlen feszengést éreztem volna részükről. Talán nemcsak a női nézők, hanem a férfiak is magukra ismertek egy kicsit (vagy nagyon)? Bizonyára igen, hiszen amivel folytatta, az nemtől függetlenül függetlenül vonatkozhatott bármelyikünkre: „…Miért nem hagyom a francba? 44 éves egészséges ember vagyok, akinek élete álma az utazás, a gyerekei kirepültek, és amikor jön egy lehetőség, akkor sem akar elmenni. Utálom az egészet, utálom az életemet, utálom, hogy félek az élettől, ami a falon túl van…”
Mint kiderült, nemcsak én éreztem így, maga a színésznő is elárulta: több hasonlóságot is érez a főhőssel. „Mindketten nagyon szeretünk főzni és közben én is szeretek meginni egy pohár bort. Az is közös bennünk, hogy én is megpróbálok kiállni magamért. Ezt még tanulom, de igyekszem! Szerintem is nagyon fontos, hogy az ember igenis hallja meg, hogy mi az, amit ő belül szeretne, mik a vágyai, merjen velük szembenézni és merjen tenni értük! Magáért, a vágyaiért, az álmaiért, az igazságáért, a szeretetért és a boldogságáért! Nagyon szeretem játszani Shirley Valentine-t, mert eszembe juttatja a saját kamaszkori vágyaimat, terveimet, gondolataimat a világról, és miközben szembesít azzal, amit esetleg sikerült elérnem, ráébreszt arra is, hogy mi volt azokból igazán fontos, és arra is, hogy mi lehetne akár most is egy új terv része. Azért is szeretem, mert nagyon sok pozitív energiát hordoz Shirley karaktere és az egész előadás. Azt mutatja meg, hogy az ember ki tud kerülni a mélypontjaiból hogyha bátor, és mer tenni magáért és az életéért.”
Nyilván az a jó, ha az ember eleve a saját életét éli önazonosan, és nem kell kiugrania belőle ahhoz, hogy önmagára találjon. De akármennyire is szeretnénk, sokszor észre sem vesszünk, hogy már rég nem azon az úton járunk, már rég nem azok vagyunk, akik szerettünk volna (vagy szeretnénk), hogy legyünk. És nyilván az a jó, ha ehhez nem kell Görögországig mennünk, és főleg nem kell a párunk elől menekülnünk, de akármennyire is szeretnénk, hogy ne így legyen, van úgy, hogy már csak ez a fajta lehetőség marad ahhoz, hogy magunkra találjunk (és nem mellesleg a házasságunkat is megmentsünk). És remélhetőleg ez az út nemcsak önmagunkhoz, hanem a párunkhoz is visszavezet. Lelkesen ajánlom ezért ezt a színdarabot minden férfinak és nőnek, és különösképpen pároknak együtt, hogy utána ne csak elgondolkozzanak, hanem meg is tudják beszélni, vajon (külön-külön és együtt is) ott tartanak-e mindketten, ahol szeretnének. De megnézheti ezt az előadást akár egy apa kamaszfiával vagy lányával együtt is, hogy egy feleség szemüvegén keresztül együtt ismerjék fel a házasság folyamatos ápolásának fontosságát és szükségességét (és majd elbeszélgessenek róla kettesben) – azért, hogy abban a felek személyisége, az egyéni életutak is ki tudjanak teljesedni, de úgy, hogy közben megmaradjon a közös életút is, mindaz, amiért valaha összekötötték az életüket.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
