Ahogy a MITEM sajtótájékoztatóján Tompa Gábor rendező elárulta: ez a Hamlet rendezése is jelképes, ahogy előző kettő is az volt; a mostani produkció középpontjában a fiatalság igazságkeresése áll. A kizökkent időben a mai emberiség számára éppúgy nincsenek közös igazodási pontok, fogalmak, igazságok, mint a mű keletkezésekor vagy a két másik Hamlet rendezésekor (1921 és 1987, Románia). Ebben a „perverz káoszban” bolyong a fiatal generáció, próbálva magának igazságot, hitet és életcélt találni, hiszen ő született „helyre tolni” a kizökkent időt. A kérdés, amire a rendezővel és Hamlettel együtt keressük a választ nézőként magunk is: vajon képes-e a mai fiatal generáció valóban megváltoztatni a világot, átlépni a saját árnyékán? Hiszen Hamlet helyzete, döntései, életének fordulópontjai nem egy különleges ember életének nehéz pillanatai, így nemcsak ő, hanem bárki, aki ezzel a szereppel foglalkozik színészként vagy nézőként, vele együtt tesz önismereti utazást. A főszereplő ezt így fogalmazta meg az előadás után: „Mindenki megéli ezeket, mindenkiben ott van Hamlet.”
A rendező pedig, aki Hamlet atyjának szellemében most Istent, a megfeszített Krisztust látta bele, ezért az előadásban Holbein Halott Krisztus című képe vonul el előttünk minden alkalommal szellemként, így fogalmazott a közönségtalálkozón: „Most nem kevésbé nehéz időket élünk, sőt kicsit perverzebb időket is, ezért szerettem volna a mai fiatal generáció szempontjából megfogalmazni a darabot. Ők ugyanis nagyon nehéz helyzetben vannak ma, ebben a szélsőséges ideológiák mentén rendkívül megosztott világban.” Véleménye szerint elsősorban a globális mainstream média manipulációja miatt nagyon nehéz kideríteni, mi is az igazság. Elárulta azt is: őt nagyon megfogta, ahogyan Vecsei H. Miklós generációja színházat csinál, mert nem a megosztottságot, hanem az egymáshoz közeledést képviselik. „Ezért volt bátorságom elővenni újra a darabot, mert ma mégis vannak olyan fiatalok, akik nem a konzumvilágot képviselik, akiket nem a profit és a kényelmes élet érdekel, hanem képesek szembe menni ezzel, és az igazságkeresést létformává teszik” – fogalmazott Tompa Gábor, aki szerint a másik fontos tényező, hogy a globális gazdasági érdekek ma felülírják a hitet is, ezért jelenítették meg szellem alakjában magát Krisztust.
Hamlet és barátainak Wittenberg-csoport elnevezése is a főszereplő színész által alapított Sztalker-csoportra utal, így válik érthetővé az is, hogy Hamlet a darabban egy, a tudást és a múltat jelképező szerzetesi cellában él, amelyből (miután találkozott atyja szellemével) dühében még a könyveket is kidobálja, és így csak az ágya és egy kereszt marad benne, valamint egy maszk, ami előrevetíti a királyt leleplező, úgynevezett Egérfogó jelenetet. Ez a kis fülke, amely a puritán, minimalista díszlet középpontja és legfontosabb eleme (a kevés közül) hol egy redőnnyel lehúzható profán bolti kirakathoz hasonlít, hol az egyházi kórust befogadó szakrális színházi tér, hol pedig egy tiltott zóna, ahol a gyermek Hamlet és Ophelia játszanak. A jelenbéli szereplők fekete vagy csillogó ruháival szemben a gyermekszereplők fehérben jelennek meg, a hegedülő kislány pedig egy gyermekkorból megőrizni vágyott, de már elveszett tiszta értékrendet jelenít meg, és ezt támasztják alá az előadás végén gyermekhangon elhangzó sorok (bár utóbbit már kicsit soknak, túlságosan didaktikusnak éreztem, ahogy a tengerről hazatérő Hamlet mobiltelefonon érkező üzenetét is kissé öncélúnak). Ahogy Hamlet és baráti körének puritán, kapucnis, csuklyás szerzetesi ruházatát ellenpontozzák a többiek ezüstösen csillogó, fénylő ruhái, földig érő szőrmebundái, bőrszerkói, úgy áll Hamlet „tudásraktárával” átellenben a hangsúlyozottan testiséget megjelenő futópad. A harmadik fontos díszletelem a háttérben húzódó korlát, amely hol a másvilág határát jelzi (mögötte jelenik meg időnként a szellem), hol a tengerpartot (ilyenkor tengerzúgás és sirályok hangja hallatszik), hol egy másik életvitel képzeletbeli határát (például mellette álltak a növények mögé bújó, Hamletet kihallgatni vágyó opportunista szereplők). Az utolsó jelenetben pedig a középpontba kerül egy ketrec, amiben végső harcát vívja Hamlet és Laertesz, mai ketrecharcosokat idéző szerelésben, és ahol hiába használ Laertesz nemtelen eszközöket, a végén úgyis „néma csend” lesz. És végül, de nem utolsósorban fontos díszletelem a nagy kivetítő, mert az azon megjelenő közeli arcok a szereplők belső lelki történéseit, érzéseit vetíti ki, és ezek a képek talán még jobban velünk maradnak, mint az egyes történések vagy a szereplők alakításai.
Ha már a szokatlan színpadi elemekről és megoldásokról van szó, hadd soroljam őket tovább: amikor Claudius (Szűcs Ervin) bejelenti házasságát Hamlet anyjával Gertrúddal (Kézdi Imola), azt egy elektronikus zenés bulin teszi. Hamlet nem színészekkel játszatja el a leleplező (Egérfogó) jelenetet, hanem a királlyal és anyjával (ebben az előbbi az általa megölt testvérét, utóbbi pedig saját magát alakítja). Ophelia (Tőtszegi Zsuzsa) szerepe jelentős változáson megy át: itt nem egy megalázott, megőrült áldozat, hanem egy sajátos médium az anyagi és a szellemi világ között (ő „szinkronizálja” a szellemet), várandósan hal meg (ennek üzenetét még nem sikerült megfejtenem), és nem öngyilkos lesz, hanem a király emberei dobják a folyóba, mert a rendszer céljainak útjában áll, és végül a halála után is megjelenik mint fontos tanúságtevő. Újdonság az is, hogy Rosencrantzot és Guildensternt két nő játssza (Imre Éva és Pethő Anikó), akik ugyan Hamlet régi iskolatársai, de hű barátaival ellentétben mindenre kaphatók; a király kérésére például próbálják elcsábítani Hamletet, sírásóként egy rádiós vetélkedőműsorban kedélyesen beszélgetnek (a kivetítőn) Ophelia haláláról, az előadás végén pedig Tarantino Kill Billjéből idekerült magas sarkú, napszemüveges, fekete bőrdzsekis hölgyekként addig lövöldöznek, amíg mindenki meg nem hal (beleértve őket is). Ők azoknak az örök alkalmazkodó és mindenfajta rendszert kiszolgálóknak a megtestesítői, akik túlélik magukat a rendszereket is; ezért is nevezi Hamlet szivacsnak őket, akikből a király információkat szív ki, aztán kifacsarja, eldobja őket.
Fiatalkoromban én is odavoltam a Tarantino-filmekért, és huszonéves útkereséseim nehézségére és reménytelennek tűnő voltára is emlékszem még, így megértéssel fogadtam a kétségkívül látványos, de 45 évesen már kevésbé hatásosnak, inkább kiábrándítónak érzett zárójelenetet. Az előadás nyilván nem az én generációmnak, hanem a mai huszonéves fiataloknak szól, azok Tompa Gábor rendező által érzékelt kihívásairól, ami bizonyára nem áll távol a Sztalker csoport tagjainak valódi problémáitól és nézőpontjától. Három kamaszgyermek édesanyjaként viszont csak remélni tudom: nem minden fiatalnak kell ennyire küzdelmesen megélnie ezt az önismereti utat, és nem minden fiatal küzdelme végződik ilyen nihillel…
Az előadás dramaturgja Visky András, díszlettervezője Both András, jelmeztervezője Bianca Imelda Jeremias, további szerepekben látható még Bodolai Balázs, Gedő Zsolt, Buzási András, Sinkó Ferenc, Bíró József, Kiss Tamás, Balla Szabolcs, Lucian Chirilă, Kicsid Gizella, Lőrincz-Szabó Venczel és Viola Sára.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotó: mitem.hu, Zsolt Eori-Szabo, Bíró István
