Az utóbbi évek egyik divatos kifejezésévé vált az ún. „láthatatlan munka”, ami – ha esetleg lenne még valaki, aki nem tudná – nem azt a munkát jelenti, amiről csak a számlát állítják ki, de nem végeztek el, és nem is azt, ami az adóhatóság előtt láthatatlan, mert feketén történik. Láthatatlan munkán azt a munkavégzést értik ma, amiért egyrészt nem jár fizetség (feketén sem), másfelől „amit egy családtag a másik családtag számára végez, s ami helyettesíthető piaci termékkel vagy szolgáltatásokkal, ha a körülmények (jövedelem, piaci feltételek, személyes ambíciók) lehetővé teszik azt a háztartási csoporton kívülről megszerezni” – ahogy ez a Háztartási munka, önkéntes munka, láthatatlan munka című 2017-ben megjelent KSH tanulmánykötetben össze van foglalva. A láthatatlan munka nagyon is látható azok számára, akik végzik, akik számára viszont valóban láthatatlan, azok a gazdasági szakemberek, akik pl. a GDP-t számolják, illetve a már említett adóhatóság. Hogy miért fontos a láthatatlan munka minél hatékonyabb feltérképezése, arról az imént idézett – egyébiránt kiváló – KSH tanulmánykötetben egyetlen mondatot találtam Sík Endre tollából: „(…) nagyon fontos (egyre jobban) mérni a láthatatlan munka mennyiségét és értékét, hogy a társadalomba ágyazott gazdasági folyamatok ma láthatatlan menetei is láthatók legyenek, s ezáltal nagyobb legyen az esély egy jobb közpolitika létrehozására.” Hm. Tényleg csak ennyiről lenne szó? (Bizonyos számítások szerint – bár ez a téma jellegénél fogva csak becslés lehet – a GDP 25%-30%-ára is rúghat a láthatatlan munka mértéke, ami azt jelenti, hogy valóban jelentős értéktöbblet jön így létre – anélkül, hogy egy fillért is adóznának utána. Nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy a gazdaságpolitikusokat és az adóhatóságot pusztán a tudományos érdeklődés vezérelné a láthatatlan munka mind teljesebb feltérképezésében.)
Az internet természetesen tele van a láthatatlan munka felmérésének a fontosságával, mégpedig főként és elsősorban abból a szemszögből megközelítve, hogy mi az a munka, amit valaki nem fizet ki valaki más számára, amit az elvégez. (Ebből a szempontból a láthatatlan munka kutatás a sérelemtudományok közé tartozik.) Már láthatatlan munka kalkulátor is fellelhető a neten, ami egyetlen célt szolgál, hogy az ember azon bosszankodhasson, hogy mennyi pénzt nem fizet ki neki valaki.
De ki?
A fő kérdés ugyanis ez, hogy ki fizessen mindazért a láthatatlan munkáért, amivel például a magyar állampolgárok is az idejük jelentősebb részét töltik? Magyarországon a népesség több időt fordít fizetetlen munkára (214 perc/nap), mint fizetett munkára (164 perc/nap) a 2009/2010. évi időmérleg-felvétel alapján (forrás: KSH). Még egyszer akkor a definíció: láthatatlan munka alatt azt értik, amikor valaki olyan munkát végez ingyen – a családtagjai számára, a háztartás körül esetleg önkéntesen – amit a piacról is be lehet szerezni. A láthatatlan munka értéke pedig annyi, amennyiért azt valaki fizetett munkaként megcsinálná. Például, ha a lakásomat egy takarító 50 ezer forintért takarítja ki, akkor ennyi a láthatatlan munka értéke, ha én magam csinálom.
De térjünk oda vissza, hogy ki fizesse a révészt? A racionalitás azt diktálná, hogy hát nyilván az, aki a szolgáltatást igénybe veszi. Például a gyerek 🙂 , akire a szülei mosnak, főznek, takarítanak, vasalnak, mesét olvasnak neki, tortát sütnek a szülinapjára, stb. De hát egy gyereknek nincs önálló jövedelme, hogyan fizessen így a szolgáltatásokért, amelyekben részesül? Magára vállalhatná esetleg ezt az állam úgy, hogy – a diákhitelhez hasonlóan – megelőlegezi a gyereknek a felnövekedési költségeit, amit az majd aktív munkavállaló korában visszafizet. És hogy ne károsítsa meg a társadalmat, mondjuk addig nem kaphatna útlevelet, amíg a kölcsönt vissza nem fizette. A társadalomnak is meg kell(ene) tudnia magát védeni a potyautasokkal szemben. Vagy gondolhatunk úgy is a családra, mint az embertermelés egyetlen helyszínére, és egy olyan speciális ágazatra, amelyben szakképzetlen termelőerő vesz részt (a szülők ugyebár). A helyzet fonáksága, hogy a termelőknek (szülőknek) a megélhetésükhöz nincs közvetlen szükségük gyerekekre (sőt, valójában anyagi terhet jelentenek számukra), szemben az iparral és az állammal, mely intézményeknek munkavállalókra és adófizetőkre van szüksége. Az emberelőállítás költségeit tehát azok viselik, akik maguk nem részesülnek a haszonból. Nyugodt szívvel lehetne tehát amellett érvelni, hogy a gyerekvállalás minden költségét az államnak és az iparnak kellene viselnie, beleértve a szülőnek járó munkabért is.
Cikkajánló: Ingyen pénz
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
Szóval, nem egyszerű megmondani, hogy ki fizessen és mennyit a gyerekre fordított láthatatlan munkáért cserébe. Egy házastárs esetében ez egyszerűbbnek tűnhet. Mondjuk – hogy egy klasszikus példával éljünk – a férj havi 30 ezer forintot fizet a feleségének, hogy minden nap legyen vasalt ing a szekrényben. Manapság, amikor a házasság is egyre kevésbé szentségi és egyre inkább szerződéses kapcsolat, nyugodtan bele lehet(ne) venni egy ilyen kitételt is a házassági kontraktusba. Minden embernek vannak szükségletei, a legalapabbaktól kezdve az egészen összetettekig, ezt bárki fejből felmondja, aki egyszer is felkereste már a vállalati tanácsadók kreativitásának temetkezési helyét, a Maslow piramist. Az ember a szükségleteinek az elsöprő többségét pedig csak más emberek közreműködésével tudja kielégíteni. Szükségünk van tehát egymásra. Az emberek között a kapcsolat alapulhat kölcsönösségen vagy szerződésen. A lelki szükségleteim kielégítésére tarthatok barátokat, vagy járhatok pszichológushoz is. Az előbbi egy barterügylet, az utóbbi pénzforgalmi. De ugyanez érvényes a szexre is, amiért otthon nem kell fizetni, a bordélyházban viszont igen. Sheila Jeffrey, a The Industrial Vagina című könyv szerzője szerint a házasság is a prostitúció egy formája, (sőt, amellett érvel, hogy valójában minden heteroszexuális aktus az). Az állítás radikális, megdöbbentő és nyilvánvalóan hamis, hiszen nem egyezik a mindennapi tapasztalattal, azon viszont érdemes eltöprengeni, hogy vajon miért gondolhatja ezt így valaki.
Ha pusztán a szükségleteire redukáljuk az embert és tranzakcionalista szemszögből nézzük az emberi kapcsolatokat, akkor elképzelhető, hogy nem látszik különbség házasélet és prostitúció között. Egy házasságon belül is eluralkodhat a „fogyasztói szemlélet”, miszerint a kapcsolat addig tart, amíg nem jön valaki más, aki még jobban ki tudja elégíteni a szükségleteimet. Aki a legtöbbet tudja adni azért, amit kínálok, azt választom, mert ez a racionális. A pénz ilyenkor valóban fontos szerepet játszhat, tagadhatatlan, hogy egy szabad szemmel jól látható bankszámla jelentősen növeli a szexepilt.
Az általános tapasztalat mégis az, hogy az emberek ennél sokkal irracionálisabban viselkednek, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy szeretik egymást. A racionális ember azt nézi, hogy miként tudja a legkisebb befektetéssel a legtöbb hasznot maximalizálni. És hogy a legmélyebb kapcsolatainkra mégsem a racionalitás a jellemző, az azt bizonyítja, hogy valami egészen másról van szó. A következő eset talán segít megérteni, hogy miről. Egyszer egy újságíró jelen volt, amint Kalkuttai Teréz anya éppen egy leprás ember férgektől nyüzsgő sebeit tisztította. A riporter elborzadva nézte a műveletet, mígnem a következő mondat bukott ki belőle: „Amit maga csinál, én nem tudnám megtenni még egymillió dollárért sem!” Erre Teréz anya felnézett és azt felelte: „Hát azért én sem.” Az emberi kapcsolatoknak mindig volt és marad is egy része, ami soha nem lesz kiváltható semmilyen fizetett szolgáltatással. A szolgáló szeretet nem azt nézi, hogy mit tesz, hanem azt, hogy kinek teszi. Szeretetből lehet tortát sütni, de vécét is tisztítani, az örömet nem a tevékenység maga jelenti (persze, jelentheti az is), hanem hogy van kiért tenni. Ilyen módon bármilyen munka lehet öröm forrása. A pénz felbukkanása az ilyen viszonyokban romboló erővel bír. Régóta ismert szociálpszichológiai jelenség, hogy ugyanazt a munkát sokkal szívesebben és jobb kedvvel végzik azok, akik nem kapnak érte fizetséget, mint azok, akik igen. Visszatérve a láthatatlan munkához, ha tehát valaki azon kesereg, hogy mennyi pénzt kereshetett volna azalatt, amíg zoknit stoppolt, duguláselhárított, autót szerelt, mesét olvasott, füzetet csomagolt, mosott, főzött, vasalt, takarított, stb. akkor duplán tesz rosszat magának. Egyrészt úgy éli meg, hogy megfosztották egy csomó olyan pénztől, ami pedig járna neki, másrészt pedig elveszíti az önzetlen munka örömét.
Rengeteg vállalat hatalmas összegeket költ coachokra, tréningekre, csapatépítő hétvégékre, hogy felébresszen – többnyire eredménytelenül – a munkavállalóiban két olyan erényt, ami a családban természetes módon megvan: az önzetlenséget és a lojalitást. A „láthatatlan munka” koncepció éppen e két nagyszerű erény ellen hat azzal, hogy a piac racionális logikáját csempészi be a családi életbe. Az adóhatóság és a közgazdászok számára hasznos fogalom lehet a láthatatlan munka, egy férj vagy egy feleség számára viszont nem. A kapcsolatok szerződésekkel történő felváltása rövid úton a társadalom széteséséhez vezet(ne). Ha teljesen racionálissá válna, azt nem élné túl az emberi faj.
Krúdy Tamás
Fotó: Gerd Altmann képe a Pixabay -en.
