Már nagyon sokszor, nagyon sokan és nagyon szépen írtak arról, hogy a hűtlenség kiindulópontja lehet egy új kezdetnek, hiszen felrázza a párt, amelynek ki kell lépnie az addig megszokott sémákból, és ha ügyes, egy magasabb szinten folytathatja a kapcsolatot. Megnyilvánulhat itt szeretet, akaraterő és megbocsájtás, méghozzá olyan mértékben, hogy az ember szinte kedvet kap egy kis hűtlenséghez, hogy így javítson a kapcsolatán. Persze más az elmélet és más a gyakorlat, egy ilyen helyzetben mindenki cudarul szenved, amit néhány okos mondattal nem lehet érzékeltetni. Az azonban tény, hogy akik számára tényleg fontos a kapcsolatuk, azok előbb vagy utóbb képesek is lesznek azt rendbe hozni. Az őszinte megbocsájtás itt valóban kulcsmozzanat, és akinek van egy csöpp esze, az esetleg háborgó érzelmei ellenére tudatosan is törekszik erre. Hogy azonban az elárultság-becsapottság miatt a lelkébe beszúrt tüske mikor távozik el végleg – ha egyáltalán ez megtörténik – azt nem lehet megjósolni. Ami történt, megtörtént, nem lehet semmissé tenni, mindörökre velünk marad. Szóval, a hűtlenség nem a legjobb módszer egy kapcsolat felpezsdítésére, szerencsésebb, ha mással próbálkozik az ember.
Nem tudják, mit cselekszenek
A bibliai időkben még halállal büntették a házasságtörést, a középkorban kiközösítéssel. A történelmi időkben az emberek még pontosan tudták, mire számítsanak a házasságban, mik a férj és mik a feleség kötelességei. Ma, amikor a párok jelentős része házasság nélkül él együtt, kis túlzással senki sem tudhatja, mire számítson. A problémával rengeteg könyv és cikk foglalkozik, olyan címekkel, hogy 10, 20, 30 vagy 100 kérdés, amit mindenképpen tisztáznotok kell, mielőtt összeköltöztök. Az összeköltözők persze a jó tanács ellenére nem tisztázzák, és ekkor jönnek a meglepetések.
Ilyen mindenképpen átbeszélendő kérdés lenne a hűséghez való hozzáállás. Mert hiába minden „ráutaló magatartás”, meg az „Én azt hittem, hogy ez evidens!” típusú feltételezés – aki sosem mondta ki, hogy hűséges lesz, attól nem is lehet elvárni. Általában nők szoktak beleesni abba a hibába, ha ők mindenüket – a testüket, a lelküket, a hűtőszekrényüket, stb. átadják a férfinak és monogám életre rendezkednek be mellette, akkor a férfi is minden bizonnyal ugyanezt fogja csinálni. Ez egy olyan kegyes óhaj, amire semmi biztosíték nincs. Nem lenne szabad abba az alapvetően zsarolási pozícióba helyezkedni, ha én neked adom mindenemet, akkor neked is kutya kötelességed nekem adni mindenedet. Ha egy férfi képtelen kimondani, hogy márpedig ő hűséges lesz, és egy életen keresztül kitart a partnere mellett, akkor azt nem is lehet tőle elvárni. Hiába adja át magát valaki teljesen a társának, lehet, hogy annak erre nincs szüksége, és ha ezt nem tisztázták előre, akkor nem is lehet számon kérni rajta. A férfiak jelentős része ebben a kérdésben egyébként meglepően tisztességes, egyáltalán nem rejti véka alá, hogy esze ágában sincs megnősülni és egy éltre elköteleződni, csak a nők ezt valamiért nem veszik komolyan. Abban a hitben élnek, amiről az előbbiekben beszéltünk, aminek sokszor keserű csalódás a vége.
Egy ártatlan mosoly…
Azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik pontosan tudják, hogy amikor hűséget ígérnek, nem mondanak igazat, nem is érdemes foglalkozni. A hazugság csúf jellemhiba, ami előbb vagy utóbb úgyis kiderül.
De vannak, akik őszintén akarnak örök hűséget fogadni egymásnak, mégsem tudják betartani. Vajon miért van ez így?
A szerelemvágy az emberben örök. Senki sem tekintheti immunisnak magát tőle. Sőt, azok szoktak a legjobban meglepődni, akik azt képzelik, hogy ők (már) nem lesznek szerelmesek, mert házasságban élnek, vagy mert soha nem is voltak képesek rá. Aztán jön egy letaglózó érzés, ami teljesen felforgatja az életüket, és azt gondolják, minden, ami eddig volt, értelmét veszíti. Ilyenkor szoktak abszolút megalapozottnak tűnő házasságok felborulni, mert az egyik fél úgy érzi, ha ő ilyen érzelmekre képes, akkor eddig hazugságban élt. A hibát valójában ott követte el, hogy nem volt felkészülve egy esetleges szerelem lehetőségére, mert mondjuk boldog házasságban él, van már két gyereke, ő már nem tényező a nagy szerelem, szex társasjátékban. Leengedte a védőpajzsokat, kikapcsolta a vészjelzőt, és nagyon csodálkozik, amikor egyszer csak valaki berepül a radar alá.
A dolog általában rendkívül ártatlanul szokott kezdődni. Egy frivol szexuális ajánlatot ugyanis viszonylag egyszerű visszautasítani. Egy kiegyensúlyozott ember, akinek fontos a hűség, ilyenkor hamar felismeri, mi forog kockán, és könnyű szívvel tud nemet mondani a kísértés nagysága ellenére. A szexuális hűség megtartása nem ördöngös dolog. Természetesen ilyenkor nem jó tanácsadó az alkohol, vagy bármilyen más tudatmódosító szer, amely – bár nem láttam még ilyen statisztikákat – valószínűleg az alkalomszerű szexuális megcsalások döntő többségében meghatározó szerepet játszik. A szerelem egyébként maga is módosult tudatállapot, ami a kábítószerhez is hasonlítható, akár függőséget is okozhat, ezért van értelme olyasmiről beszélni, hogy valaki „szerelmes a szerelembe” – erről majd egy kicsit később még szót ejtünk. De most térjünk vissza oda, hogy miként lesz hatalmas dráma egy ártatlan mosolyból. Mert minden egy ártatlan mosollyal kezdődik, ami először személytelen, a helyzetnek szól és nem a másik embernek, egy kedves gesztus. Aztán a napok, hetek, hónapok, talán évek során ez a mosoly rengetegszer megismétlődik, és a millió ember közül egy esetében varázsos átalakuláson megy át: a személytelen, udvariassági gesztus egyszerre csak személyessé válik. Érzelmekkel telítődik meg, az ember már várja, készül rá, na, nem komolyan, csak a szíve csücskében, az agya valamelyik eldugott szegletében. Ez az átalakulás észrevétlenül történik, és nincs rá magyarázat, hogy miért pont annak az egy bizonyos embernek az esetében. Nos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy ekkor kellene a szirénáknak bekapcsolni, és a hűséget fontosnak tartó tudatos énnek közbelépnie. A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás az őszinteség. Odaállni hűséges társunk mellé, és elmondani, hogy valaki kezd fontosabbá válni számunkra, mint azt szeretnénk, és mint ami megilletné. Egy kapcsolat tesztje is ez, vajon vagyunk-e olyan viszonyban, hogy ezt el tudjuk mondani a párunknak. Ha igen, és az őszinteségre nem elutasítás és harag a válasz, hanem hála és megértés, akkor az a kapcsolat csak erősödni és nemesedni fog ettől a megpróbáltatástól.
Mindig van remény
De sosincs veszve végleg semmi, még akkor sem, ha esetleg már lángra lobbant az új szerelem. Ismertem egy párt, akik együtt sírva és egymást támogatva küszködték végig azt az egy évet, amíg az egyikük szerelmes volt. Mert a nagyon jó hír az, hogy egy ilyen nem kívánt szerelemnek egy, vagy maximum másfél éven belül vége van. Természet anyánk ugyanis úgy rendelkezett, hogy az a hormon, ami a mindent felforgató, őrült szerelemért felelős, a PEA (feniletilamin) maximum másfél évig van jelen az agyban, a termelődése utána automatikusan leáll. Ami az emberi egyedek saját érdekében történik, ugyanis fülig szerelmesen, a kötelességeinket elhanyagolva, étlen-szomjan, örökös rózsaszín ködben a föld fölött fél méterrel lebegve rendkívüli módon leromlanak az életkilátásaink. Azért áll le a szervezetünkben magától a PEA hormon termelődése maximum 18 hónap után, hogy egyáltalán túléljünk. Persze vannak, akik imádják ezt a „bekábítószerezett” állapotot, és folyamatosan ezt keresik. Amikor pedig drasztikusan lecsökken vagy leáll a PEA termelődés, azt élik meg, hogy elmúltak az érzelmek, és a kapcsolatot így már nem érdemes fenntartani. Ők a párkapcsolati pillangók, akiknek egyetlen viszonyuk sem tart tovább másfél évnél.
De ugyanez adhat reményt minden nem kívánt szerelemtől szenvedő párnak, akik elkötelezettek egymás mellett, hogy 6, 8, 10, 12, de maximum 18 hónapot kell csak kibekkelniük, és győztek. Ez talán túl soknak tűnhet, de egy aranylakodalom (50 év) távlatából már egyáltalán nem olyan vészes. Hát még az örökkévalóság perspektívájából…
Krúdy Tamás
Fotó: Image by stefamerpik on Freepik
