– Amit mindenki tud és ugyanúgy tud, azt beírjuk egyből – mesélte. – Amit csak egyvalaki tud, azt is beírjuk egyből. Vita akkor szokott lenni, amikor valamiről többen is azt hiszik, hogy tudják, de mindenki másképp. Ilyenkor az szokott történni – folytatta kérdésemre válaszolva a gyerekem – hogy vitatkozunk egy kicsit, majd akinek a legnagyobb a hangja, az ő válaszát beírjuk. Ez általában nem én vagyok, és nagyon szoktam bosszankodni, hogy tudom a jó választ, mégis a rosszat írjuk be.
Vajon kitől származott az a hülye ötlet, hogy a tudományos versenyeken csapatba indítsák a gyerekeket? Ezzel ugyanis elsősorban nem az adott tárgyra vonatkozó tudásukat tesztelik, hanem valami mást, mondjuk meggyőzőképességet vagy szociális dominanciát. Az ötletgazda valószínűleg abból a feltételezésből indult ki, hogy csapatba verődve az emberek okosabbak. Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól.
Hét évtizeddel ezelőtt egy rendkívül karizmatikus menedzser, bizonyos Alex Osborn kitalálta, hogy a több szem többet lát alapon több agy többet gondol, és ha egymás mellé helyezzük az egyedi gondolatokat, akkor azok nem pusztán összeadódnak, hanem hatványozódnak és minőségi ugrás következik be. Feltételezése bizonyításával nem sokat bajlódott, az emberek enélkül is hittek neki. Osborn tehát kitalálta az „agyvihart”, a brainstormingot, ami azóta a nyugati világban mindenhol – így nálunk is – a vállalati kultúra alapvető része lett. Ugyanakkor több évtizedes múltra visszatekintő tudományos kutatás igazolja már, hogy a csoportos agymenés messze nem a legjobb terep a kreatív gondolatok kibontakoztatására. Egyrészt mert egyetlen elképzelésben sem lehet igazán elmélyedni, a sajátunkban sem, másrészt az emberek szeretnek egyetérteni egymással, és nem szeretnek ellentmondani, mert félnek a kiközösítéstől, ezért hamar kialakul egy csoportvélemény. Ez pedig a kreativitás halála.
„Nem hiszem, hogy lenne olyan forradalmi ötlet, amit egy testület vagy egy team talált volna ki”, írja iWoz című önéletrajzi írásában Steve Wozniak, a személyi számítógép atyja, nem mellesleg az Apple egyik alapítója. Ugyanezt lassan közel száz éve G. K. Chesterton a következőképpen fogalmazta meg: „Sokfelé jártam a világban, de még egyetlen emlékművet sem láttam, amelyet egy bizottságnak állítottak volna. Adrian Furnham szervezeti pszichológus kijelentését pedig csak egyféleképpen lehet értelmezni: „A tudományos eredmények azt mutatják, hogy az üzletemberek nincsenek maguknál, amikor brainstorming csoportokat szerveznek. A tehetséges és motivált munkatársakat sokkal inkább az önálló munkára kell ösztönözni, ha a kreativitás és a hatékonyság a legfontosabb cél.” Pedig egész iparágak épültek ki arra a feltételezésre, hogy az ember csoportban kreatívabb. A team-building, a csapatépítő tréningek minden komolyabb vállalat büdzséjében önálló tételként szerepelnek. Persze, nagyon jó, ha a munkatársak szeretik és megbíznak egymásban, de a csapatmunka, úgy látszik, a kreativitásnak nem kedvez. Pedig a team-building egyáltalán nem állt meg a kalandparkok kapujánál, hanem már az iskolákban is csapatokat építünk. A gyerekek padjai kis csoportokban össze vannak tolva, és a kisdiákok közösen végzik el a feladatokat. Ez az együttműködési képességüket talán fejleszti – bár ez is csak feltételezés – de a kreativitásnak biztosan nem kedvez. Visszatérve a bevezetőben említett iskolai tudományos versenyhez, őszinte meggyőződésem, ha a gyerekeket külön-külön egyéniben indítanánk, és az eredményeiket átlagolnánk, magasabb pontszám jönne ki, mint amit csapatban elérnek.
De ne legyünk igazságtalanok, a brainstorming, a csapatmunka és a bizottságosdi egy dologra biztosan jó: a felelősség elkenésére. Kudarc esetén azért az is valami.
Krúdy Tamás
Fotó: aytuguluturk képe a Pixabay -en.
