A technológiai defetizmus – az a meggyőződés, hogy mivel egy adott technológia azért van, hogy maradjon, nem tehetünk ellene mást, mint tovább élünk vele, és egyszerűen kiigazítjuk normáinkat – a technológiával kapcsolatos társadalmi gondolkodás állandó jellemzője. Nagyon drágán fogunk fizetni érte. Pedig a technológiai változások miatti szorongás nem mindig rossz reakció, és nem feltétlenül jelenti azt, hogy idegenkedünk minden új technológiától. Ennek bizonyítására kiváló esettanulmányok a különböző zajellenes mozgalmak, amelyek a városi iparosodás hatására alakultak ki a 20. század elején. Ezek a csoportok a nyilvános akusztikus környezet védelméért kampányoltak jogi lépésekkel és olyan zajcsökkentő technológiák ösztönzésével, mint a zajtalan írógépek és a halkabb elektronikus motorok. Ilyen zajszennyezés-ellenes harcos volt például Theodor Lessing német filozófus. Eleinte nem sok babér termett neki és harcostársainak. Valahányszor a zajellenes szószólók – élükön a német értelmiségi Theodor Lessinggel – reformokat követeltek, többnyire sikertelenül jártak. Küzdelmük azonban nem volt hiábavaló, hiszen a nyilvános viták révén a csendet a városi életminőség egyik legfontosabb mutatójává tették, és határozottan megoldandó problémaként állították a városi tanácsok elé. És bár Lessing számos javaslata különcnek hangzik, sok még ma is tökéletesen ésszerű: „a gumiabroncsok és a csendesebb burkolóanyagok használata a járműforgalom kakofóniájának csillapítására; a városokon keresztül szállított teheráru gondos csomagolása a zörgés és csörömpölés tompítása érdekében, valamint új iskolákat csak parkokban és erdőterületeken szabad építeni a tanuláshoz szükséges nyugodt légkör biztosítása érdekében.” Ez nem azt jelenti, hogy akkoriban nem voltak technológiai defetisták; sokan, mint a mesterséges intelligencia mai szakértői, az elkerülhetetlenségről szóló meséikkel úgy érveltek, hogy a zaj itt marad, és a városiaknak egyszerűen meg kell tanulniuk együtt élni vele. Ha a városiak hallgathatnának a technika hangjára – ez nem könnyű dolog, a nagy zaj mellett –, akkor beletörődnének a helyzetbe. „A zajellenes kampány ellenzői Lessinget és támogatóit túlérzékeny fanatikusokként kritizálták, akik ellenállnak a haladásnak”, fogalmazott Peter Payer osztrák eszmetörténész. „Azt, hogy nem hajlandók elviselni a zajt, a gyengeség neurotikus jelének tekintették, a modern élethez való alkalmazkodásra való képtelenségnek. Azt állították, hogy ha megpróbálnák, az emberek könnyedén megszokhatnák a zajt.” Még szerencse, hogy nem lett igazuk. A városi lét sokszor már így is elviselhetetlennek tűnik. Az ebből az esetből is levonható fő tanulság az, hogy a technológiai változások által kiváltott sokat szidott „szorongás” valójában nem is olyan rossz dolog. Lessing és mások ragaszkodhattak bizonyos korlátozásokhoz az egyes technológiák bevezetésekor, amelyekkel emberbarátibb, elviselhetőbb környezetet teremtettek. Ma olyan világban élünk, hogy szinte naponta jelenik meg valami új technológia, amelyik felforgatja az addigi életünket – ha hagyjuk. Érdemes minden új technológiát fenntartással fogadni, amíg ki nem derül, hogy inkább elősegíti vagy hátráltatja azt, ahogyan élni szeretnénk. Ha pedig a negatív hatás nagyobb mint a pozitív, akkor egyszerűen el kell engedni. És ha nem lehet, akkor addig kell harcolni a változásért, amíg az be nem következik. Hogy ma a gépjárműveken kötelező a gumiabroncs használata, az a múlt század eleji zajszennyezés ellen küzdő aktivisták érdeme. A harc sosem reménytelen. Csak az nem győzhet, aki meg sem próbálja.
Neo
Fotó: ThankYouFantasyPictures képe a Pixabay -en.
