Életem egyik legnagyobb teljesítményének tartom, hogy sikerült leszoknom a dohányzásról. Sorkatonai szolgálatom alatt szoktam rá és utána tizenöt éven keresztül le sem tudtam tenni, átlagban kettő, de volt hogy napi három dobozzal is elszívtam. Az hagyján, hogy borzalmasan egészségtelen, afelett nagyvonalúan átsiklik az ember, de én rengetegszer kerültem rendkívül kényelmetlen, esetenként megalázó helyzetbe a cigaretta miatt. A nikotinéhség nagy úr, sok mindenre ráveszi az embert. Aztán a második fiam születésekor sikerült végleg letennem a cigarettát. Érdekes megtapasztalni, az az egy apró tény, hogy dohányzik, milyen óriási mértékben képes meghatározni az ember személyiségét és kapcsolatrendszerét, és erre igazából csak akkor döbbentem rá, amikor az egészet abbahagytam. Hirtelen megszűntek a folyosó végi együtt cigizések és kávézások a kollégákkal. Időnként még kimentem hozzájuk beszélgetni és információt begyűjteni (amit ebből a forrásból lehetett a legjobban), de aztán abbahagytam, mert nem éreztem természetesnek a helyzetet. Csak gubbasztottam bent az irodámban. A nemdohányzástól elmagányosodik az ember. A leszokás első éve volt a legcudarabb. Az alkohollal való viszonyomat is feldúlta a nikotinhiány, mert egyszerűen nem érzékeltem pontosan, hogy hol a határ. De a legfurcsább hatása mégis a személyes viszonyaimra volt. Több „barátságomról” is kiderült, hogy az igazi tartalma a cigaretta volt. Röviddel a leszokásomat követően összefutottam egy régi cimborámmal, akivel nagyon jókat tudtunk együtt mulatni. Megörültünk egymásnak, be is ültünk gyorsan egy kávézóba beszélgetni. És ekkor ért a kellemetlen meglepetés, hogy nem nagyon volt igazán közös témánk, nem tudtunk miről beszélgetni. Ültünk szemben egymással mert mind a kettőnk számára kiderült, hogy „barátságunk” valójában kocsmai barátság volt.
És ekkor kezdett el lassan derengeni, mit is jelent valójában az a szó, hogy „szabadság”. A függőség a valódi szabadság hiánya. Az a szabadság, amelyik arról szól, hogy melyik függőséget választom, felszámolja önmagát. A valódi szabadság olyan, hogy az ember folyamatosan „függetlenül” tartja önmagát. Súlyos kábítószerfüggők mesélnek arról, hogy a szer egy idő után behatol az életük minden területére, és kiirt maga mellől mindent. A szer válik a kiindulóponttá és a végcéllá, életük értelmévé. Ma már teljesen világos, nem csak a drogoktól, az alkoholtól és a nikotintól, de függőségbe lehet kerülni a világon szinte bármitől, legyen az a szex, hatalom, pénz vagy bármi. Pszichológiai kutatások igazolják, hogy a tőzsde például rendkívül addiktív. Az igényeken messze felüli, az ezrek, tízezrek sorsát romba döntő beteges nyereségvágy például egyértelmű függőség. Ezek tulajdonképpen súlyosan beteg emberek, akik mégis a társadalmi megbecsülésre tarthatnak számot, noha sokkal nagyobb károkat tudnak okozni, mint a legsúlyosabb heroinfüggő.
De szerintem az is megdöbbentő, hogy a legkülönbözőbb függőségek által a szabadságuktól nyilvánvalóan megfosztott emberek adnak életvezetési tanácsokat, vagy mutatnak a tévén vagy az interneten keresztül példát. Aki elmulasztott idejekorán beszerezni magának egy életfilozófiát és erkölcsi rendszert, amihez igazítja az életét, az egy idő után nem úgy fog élni, ahogy gondolkodik, hanem úgy fog gondolkodni, ahogy él.
Az embernek négy érzelmi alapigénye van: igényli, hogy szeressék, szeretné fontosnak érezni magát, tartozni akar valahova és szabad akar lenni. És egy függőségbe, mondjuk egy drogfüggőségbe való besétálás látszólag mind a négy alapigényre kínál valamilyen megoldást. A kábítószer üzenete ugyanis az, hogy ne vágyj mások szeretetére, elég vagy te magadnak is, nem vagy jelentéktelen, hiszen különb vagy, mint a többiek, a kábítószer látszatközösséget teremt a többi fogyasztóval és a (valójában önfelszámoló) szabadság érzetét kelti. Minden függőség menekülés a jelenből, a valóság elől. Még az is, ami látszólag ártalmatlan időtöltés, de ha irracionális kötődés alakul ki hozzá, akkor valójában egy hatalmas belső űrt takar. A kamaszok, akikben az alapigények még fokozottabban jelentkeznek, hatványozottan élhetik meg ezt a belső ürességet, ezért vannak rendkívüli módon kiszolgáltatva a szabadság ígéretével rabságba ejtő dolgoknak. És ha egy éretlen személyiség függőségbe kerül valamitől, könnyen elképzelhető, hogy érett felnőtt korában sem tud megszabadulni a szenvedélyétől, és egy életen keresztül hordozza magán a függőség béklyóját.
Ezért is vagyok én annyira hálás, hogy le tudtam tenni a cigarettát. Néha még mindig vannak olyan rémálmaim, hogy rágyújtok, és ezzel az egész eddigi erőfeszítésem kárba vész. Pedig már nem veszne kárba. Bízom már magamban annyira, hogy hacsak nem érnek emberfeletti megpróbáltatások, akkor nem fog visszaszokni a dohányzásra. Úgyhogy akár rá is gyújthatnék…
Krúdy Tamás
