A hercegnő szindrómában szenvedő lenézi a többi embert, meg van róla győződve, ő magasabb rendű, és a többi ember csak azért létezik, hogy azok szolgálják őt. Például őszintén meg van arról győződve, hogy bizonyos feladatok elvégzése nem méltó hozzá. Ismertem például egy házaspárt, melyben a feleség két héten keresztül nem vitte le a szemetet – ott gyűltek a konyhában a telegyömöszölt papírdobozok és nejlonzacskók –, amikor a férje kiküldetésre utazott, mert méltóságon alulinak érezte. A hercegnő szindrómások úgy gondolják, azért vannak a férfiak és a többi ember, hogy a nemszeretem feladatokat megoldják helyettük. A kendőzetlen nyíltságból ilyenkor lesz akaratosság és hisztizés, az igényességből hiúság és gőg, a magas elvárásokból követelőzés, és ezeket mind megkoronázza a hálátlanság, hiszen miért érezne hálát a hercegnő szindrómás olyasmiért, ami neki alapból jár?
Miért nem én?
Jól emlékszem a képre a médiából, amelyen egy fiatal lány lenget egy táblát a londoni utcákon röviddel Vilmos herceg és Kate Middleton egybekelése előtt a következő felirattal: „Hé, Vilmos, engem vegyél feleségül!”. Ez a lány valószínűleg nem sejtette, hogy ezzel a viccesnek szánt mondattal egy egészen új attitűd terjedéséről ad tömören számot. Igen, valóban arról, hogy egyre több nő szeretne hercegnő lenni, és gondolja azt, erre minden joga és esélye megvan.
Szűk fél évszázaddal ezelőtt egy közembernek még csak eszébe sem jutott volna, hogy belőle akár hercegnő (vagy herceg) is lehetne. A sötétnek mondott középkor a tudás elosztása tekintetében paradox módon jobban hasonlított a kommunizmusra, mint mondjuk a mostani, hiszen a középkor hosszú évszázadain keresztül mindenki a társadalomban betöltött szerepéből fakadó szükségletei szerint részesült a tudásból. A parasztembernek a mezőgazdasági munkák elvégzéséhez nem volt szüksége az írás-olvasás tudományára, nem is tanulta meg. De a király sem, mert neki sem volt rá szüksége, a megírandó rendeletekre ott voltak az írnokai. Aki viszont pap vagy szerzetes lett, az kitanulta a betűvetés mesterségét, hiszen ez elengedhetetlen volt a Biblia tanulmányozásához. A királyok, hercegek, bárók mind-mind a saját helyzetükből fakadó szükségéleteik alapján sajátították el mondjuk a kardforgatás mesterségét, a hadi tudományokat, az uralkodáshoz vagy a bíráskodáshoz használatos képességeket. Az egyházi pályát leszámítva elenyészően kevés ember tudta elhagyni a kasztját, és ezért a többségben ilyen gondolat egyáltalán fel sem merült. Vilmos herceg – aki most II. Erzsébet halálát követően egyet közelebb lépett a trónhoz – az utolsó monarchiák egyikének tagjaként még ebből a világból érkezik. Neki az uralkodásra kell felkészülnie, amihez különleges előjogok, de kötelességek is tartoznak. És ott van a táblát lengető lány, aki egy másik korból – a miénkből – származik, és hercegnő szeretne lenni. De tegyük fel, hogy az lehetne belőle, sőt, egyenesen királynő lenne belőle, vajon ugyanolyan hűséggel és alázattal vállalná-e a szolgálatot, ahogy II. Erzsébet tette mindössze 25 évesen, amikor 1952-ben királynővé koronázták, és addigi életének mindörökre búcsút inthetett? Aligha. Jó példája ennek – mármint a táblalengető lánynak – a néhai királynő másik unokamenye (létező szó!), Harry herceg felesége. Meghan Markle szeretett volna hercegnő lenni, és olyan sikeresen lengetett Harry orra előtt, hogy az is lett. Ám ami ezzel járt, az már nem tetszett neki, és ahelyett, hogy ő illeszkedett volna be, inkább férjét vonta ki a királyi családból.
A mai korban a világnak azon a táján, ahol élünk, már nincsenek kőbevésett társadalmi különbségek, és nincsenek előjogok, mindenkinek annyija van, amennyit kikapart magának. Az emberek a saját kezükbe vehetik a sorsukat, ki-ki szerencséje csak saját magán, a kitartásán és az eltökéltségén múlik. Bárki bármilyen poszton, székben vagy szerepkörben nyugodtan elképzelheti magát, elvi akadálya a dolognak nincsen. Így a táblát lengető lány számára is önkéntelenül adódik a kérdés, miért Kate Middleton ül Vilmos vagy Meghan Markle Harry herceg mellett, miért nem ő? Ennek a kornak, amelyben elvileg egyenlő esélyekkel indul neki az életnek mindenki, mégis égbekiáltó különbségek vannak ember és ember között, szóval korunk kiküszöbölhetetlen kísérőjelensége lett és marad is az irigység.
Hercegnő születik
Ilyen társadalmi indulatok közepette képzeljünk most el egy anyát, aki különböző külső hatások (telebeszélik a fejét) miatt egyszer csak arra ébred, hogy ő egy lúzer, összehasonlítja magát másokkal és úgy érzi, igazságtalanul bánt el vele a sors, sokkal többre lett volna neki joga, mint amit kapott. De sebaj, ott van a lánya, majd ő! És beindul a hercegnőképzés.
Sok esetben ilyenkor még egy válás miatt érzett lelkiismeret-furdalás is rátesz egy lapáttal, és az anya az egész életét arra szánja, hogy mindent megadjon a lányának; pénzt, időt, energiát nem kímélve állandóan az igényeit lesi – és ezzel súlyosan elkényezteti. Az apa, aki csak hétvégenként van jelen a lánya életében, amiért még komolyabb lelkiismeret-furdalást érez – amennyiben ez lehetséges –, még jobban elkényezteti „az ő kicsi hercegnőjét”. A két szülő egymással versengve keresi a kislány kegyeit, akit beszippant a hatalmi vákuum – és hercegnő lesz belőle. Az élete során végig az lesz a meggyőződése, a körülötte lévők azért vannak, hogy őt szolgálják, önmaga viszont képtelenné válik bármilyen szolgálatra. A szemem előtt hullott darabjaira egy család, melyben a férj pontosan tudta, hogy hercegnőt vett feleségül, de ez eleinte még imponált is neki. Jól menő vállalkozó volt sok pénzzel, amiből képes volt finanszírozni hercegnője költséges igényeit. Ám szerencsétlen döntések sorozata a cégét térdre kényszerítette, és szinte pontosan akkor, amikor végleg elúszott a vagyon, a feleség beadta a válópert. Jóban igen, rosszban már nem.
Jól fejlett, vagy még csak kifejlődőben lévő hercegnőkkel bárhol találkozhatunk, de jó tudatosítani, hogy a létükért magunk is felelősek vagyunk. Az a nő például, aki a szíve mélyén lenézi a bolti eladókat, ne csodálkozzon rajta, hogy az eladókislány is utálni fogja a munkáját, és vele is undok lesz. A munka – főképp a fizikai munka – becsülete megcsappant. Úgy tűnik, a társadalom hite megrendült abban, hogy a megbecsültséget munkával lehet elérni. Az emberek előjogokat szeretnének, csakúgy, mint a régi időkben.
Ma pedig az előjogok szerzésének az egyik tipikus helyszíne a felsőoktatás. A semmire-sem-jó végzettséget adó szakokat nyugodtan nevezhetjük hercegnőképzőnek, hiszen az itt diplomát szerzett hallgató úgy gondolja, papírja van arról, hogy magasabbak lehetnek az igényei és bizonyos munkák méltóságon aluliak számára, érteni azonban nem ért semmihez.
Az kifejezetten jó (lenne), ha minden nőben lenne valamennyi az igazi hercegnőből, aki képes előidézni a férfiból az oltalmazót és a gondoskodót. Azonban aki csak úgy tudja értékesnek érezni magát, hogy közben másokat lenéz, annál komoly önértékelési problémák húzódnak meg a háttérben. Az igényességet és a magas önértékelést egy nőnél minden (normális) férfi vonzónak találja.
A magabiztos nő és a hercegnő szindrómában szenvedő között a különbség az önértékelés milyenségében van. Akinek ahhoz, hogy önmagát értékesnek érezze, arra van szüksége, hogy másokat lenyomjon, csak úgy tudja fenntartani a magas önértékelés látszatát, hogy közben másokat lenyom, kettős mércével mér a maga és mások számára. Ha egy nőnek úgy magas az önértékelése, hogy nem adja olcsón magát semmilyen értelemben, az csak növeli az értékét mások szemében is.
Neo
Fotó: Image by mdjaff on Freepik
