Bevallom, már igencsak vártam, hogy vége legyen 2022-nek. Nem volt jó a korábbi év sem a nagyvilágnak sem személyesen nekem. Az viszont jó volt, hogy két év Covid-kihagyás után, az ünnepek alatt, ahogy az ilyenkor mindig is szokás volt, végiglátogattuk a rokonságot, és újra megtapasztalhattuk, mint minden rendes magyar család, a miénk is ezer és egyféleképpen gondolkodik a világ dolgairól. Látjuk a problémákat, de ki-ki vérmérséklete és hajlama szerint más és más okokat lát mögöttük. Biztosan van, aki közelebb jár az igazsághoz, és van, aki távolabb, de most nem ez a legfontosabb, hanem hogy miként lehetne a világ gondjain enyhíteni. A nekem legszimpatikusabb megoldást az egyik idős nénitől láttam, aki az utcán az orrom előtt vett fel egy olyan szemetet, amit nyilvánvalóan nem ő dobott el. – A világ összes szemetét összeszedni nem tudom – mondta felém fordulva –, de az nem is az én dolgom. De hogy eggyel kevesebb szemét legyen az utcán, arról én is tehetek. Minden nap fölszedek egyet, sosem többet, csak egyet, de azt minden nap.
Ez szöget ütött a fejembe. A világ összes gondját megoldani nem tudjuk, és nem is érdemes magunkra vennünk, mert ha nem csupán színjáték, hanem tényleg komolyan gondoljuk, akkor csak összeroppanunk a súly alatt. Illetékesek a közvetlen környezetünkben vagyunk, a családunkban, a lakóhelyünkön, a baráti körünkben – a világ jobbításának szándékával itt érdemes minden nap valami jót tenni. Az a néni az utcán nyilván egyébként is sok jót cselekszik, de akkor és ott kifejezetten a világ jobbításának szándékával tett valamit, és csak egyet, hogy ne vállalja túl magát, és holnap is meg tudja tenni, meg holnapután is, minden nap. Én pedig megfogadtam, hogy követem a példáját és már aznap felszedtem az utcáról egy szemetet, aztán másnap elfelejtettem, de harmadnap megint eszembe jutott, és azóta mindig. Nem nagy ügy, mondhatná valaki, és valóban nem az, de a néni példájának az ereje éppen az egyszerűségében rejlik. Végezetül hadd meséljek éppen erről, az egyszerűség erejéről egy rövidke történetet, ami néhány éve, éppen ünneptájt esett meg velünk. A gyerekeink arról vitatkoztak, ki mit tud jobban. A legkisebb lányunk abban a korban volt, amikor még minden gyerek meg van arról győződve, hogy mindent tud. – Nem tudsz te semmit, még kis buta vagy – mondták neki a nagyobbak –, azt se tudod például, mi az az ábécé. Na, el tudod mondani az ábécét? – A lányom csak nézett nagy szemekkel, majd széttárta a karját és azt mondta – Ábécé.
Hát, ilyen egyszerű.
KT
Fotó: Rita Rózsa képe a Pixabay -en.
