Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?
Nehezen tudok erre a kérdésre válaszolni, de azért egy történetet elmesélek. Az ’50-es években a családunkban vasárnaponként kakaó és kalács volt a reggeli, de mi nem szerettük a tesómmal, és egyszer a szekrény mögé dobtuk a kalácsot. Amikor apánk megkérdezte, hogy megettük-e, azt válaszoltuk, igen. Persze lebuktunk, és mivel a családunkban főbenjáró bűnnek számított a hazugság, apánk rettenetesen megszidott emiatt – annyira, hogy a végén ő érezte rosszul magát.
Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?
Édesapám egész élete annyira tiszta és egyenesvonalú, hogy számomra mindig is példa volt; szerettem volna követni mindazt, amit etikailag, erkölcsileg képviselt. Édesanyám volt a haverom, akivel lehetett bolondozni – ez általában fordítva szokott lenni. Apám sok olyan dolgot tett, amiből hátránya származott, de az elvein akkor sem változtatott – az ’50-es évekről beszélünk.
Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyerekeinek?
Az életben a legfontosabb a szülők részéről, hogy irányt mutassanak. Mi a feleségemmel egy véleményen vagyunk, ha olyan erkölcsi-etika, viselkedési kérdésről van szó, mint tisztesség, erkölcsiség, igyekvés. Mindkét gyermekünk sportoló, és ez alapvetően meghatározta őket. A sportban ugyanis világos értékrend van: pontosság, rendszeresség, kitartás, siker és kudarc elviselése. Azt hiszem, jól adtuk át ezeket a gyerekeinknek, mert ma is eszerint élnek. Egy példa: mi nem sok pénzből éltünk, ezért kiadást vezettünk mindenről, és most ők is vezetnek ugyanígy.
Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?
Érdekes kérdés ez rám vetítve, mert én világéletemben csak fiúkkal dolgoztam – pontosabban hosszú évekig így alakult, de konkrét oka nem volt. Most már egy ideje bejöttek a képbe a lányok is, és egyértelműen van különbség köztük: edzőként hálásabb foglalkozni velük, mert például egy csomó kis kedvességet kapok tőlük, ami a fiúkra nem jellemző. Én a koedukáció híve vagyok, a vívóteremben mindenképpen: látom, ahogy egymással edzenek, beszélgetnek, együtt utaznak versenyekre, ahol a férfi-női versenyek egy napon vannak – ez így természetes és egészséges.
El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?
Soha, semmilyen erőszakot nem tudok elfogadni, gyűlölöm még egy filmben is, és ha felbukkan, nem is nézem tovább. Semmilyen indok nincs rá a pedagógiában sem. A meggyőzés híve vagyok; a mai gyerekek nagyon értelmesek, mindent meg lehet velük beszélni. Én azt vallom, a tanítvány és mester egy egységet képviselnek; nekem az a dolgom, segítsem abban, hogy ő odaérjen, ahova szeretne, és ezt egyenes úton tegye, ne kanyarokkal. Ebbe nem fér bele az erőszak.
Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?
Én el tudok érzékenyülni, például már a Himnusztól is. Az vesse rám az első követ, aki érzelem nélkül kibírja, ha tanítványa megnyer egy fontos bajnokságot. És aztán vannak olyan helyzetek, tragédiák, mint például Szekeres Pali balesete, amit nehéz lett volna közömbösen elviselni; én majdnem abbahagytam a vívást, segítség kellett, hogy túllendüljek rajta. Ha valaki ki meri adni magából a feszültséget sírással, talán megkönnyebbül. Ugyanakkor egy sportoló és egy edző életében vannak olyan helyzetek, amikor nem mutathatja ki az érzelmeit. Például amikor az olimpián a döntőbe jutásért vívunk, a tanítványaim nem láthatják, hogy ideges vagyok és izgulok, mert akkor a segítségnyújtás, a taktikai utasítás nem lesz jó. A sportban, és különösen a vívásban nagyon sok olyan pillanat van, amikor meg kell őrizni a hidegvért, helyesebben: amikor tiszta fej kell – a sportban talán ez a legfontosabb, egy bizonyos szint felett. Szilágyi Áron is ebben zseniális.
Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?
Nyilván az lenne az ideális, ha majdnem fele-felében csinálnánk, de nálunk nem így alakult: a rengeteg verseny és edzőtábor miatt én nem tudtam kivenni a részemet a házimunkából és a gyermeknevelésből, csak amikor éppen itthon voltam. Természetesen az lenne az optimális, ha minél többet vállalna a férfi, de ha olyan a munkája, akkor nem biztos, hogy ezt meg tudja tenni.
Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?
Azt szoktam mondani: a feleségem nevelte a mi gyerekeinket, én pedig a másét. Házasságunk elején még porszívóztam és mosogattam is, aztán jött a rengeteg munka és utazás, s most, amikor újra beleférne az időmbe, nincs rá szükség, nagyon elkényeztet a nyugdíjas feleségem.
Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?
Az élethelyzet ezt is meghatározza. A fiatal csikó állandóan szaladgál, akár ész nélkül is; és bár sokkal tudatosabban élek most 70 körül, de a sport sajnos nem teszi lehetővé a kevés munkát. A magyar vívóedző 30 évesen csak a munka révén tud kitűnni, én is rengeteget dolgoztam a tanítványaimmal. Eleinte sokat, később már jól is – ez kellett a világszínvonalú víváshoz, de ez kell bármilyen szakmában is. Hétközben még elfogadható a menetrend, délután van edzés, bár az Újpesti Dózsában délelőtt is volt, de a hétvégék meg a versenyek a legnehezebbek sportolónak, edzőnek.
Ön szerint mi a házasság értelme, célja?
Ez egy szerződés két ember között arra, hogy leéljenek egy egész életet együtt, segítve egymást, közösen gyermeket vállalva és persze azt, hogy felnevelik, jófele irányítják őket – mindez rengeteg kötelezettséggel is jár. Az esküvő a nők napja, kihagyni tiszteletlenség velük szemben, nekem eszembe sem jutott megúszni. Nem a papír miatt, hanem azért, hogy megadjam azt a napot a feleségemnek és a családomnak. Nagyapám mindig azt mondta nekem: mindig legyen virág a kezedben, ha egy lányt meglátogatsz. Mi innen indultunk. A mai lányok teljesen meg vannak döbbenve, ha előre engedem őket az ajtóban, pedig ehhez csak az kell, amit otthonról hozunk.
Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?
Boldog embernek tartom magam, különösebb baj, tragédia nem ért, sem a magánéletemben, sem a pályafutásom során, kivéve egyetlenegyet, Szekeres Pali balesetét. A szüleim szép kort értek meg, gyermekeim sikeresek, feleségem végigdolgozott egy életet, minden klappolt – ez egy kegy, hogy nem voltak nagy mélypontok az életemben. És az, hogy közben milyen emberekkel találkoztam, például Gerevich Aladárral az első tatai edzőtáborban, óriási segítség volt nekem. Kevés embernek adatott ez meg, az én pályafutásomat teljesen mértékben befolyásolta; az én edzői sikereimben nagyon sok embernek van szerepe. Én is hibáztam, nyilván, de semmi tragikus nem történt. Szóval mennék ugyanezen az úton, semmin nem változtatnék, csak a Pali dolgán.
Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?
Nagyon nehéz világban élünk, ahol mielőtt a hősökről beszélünk, először a normalitásról kell beszélnünk. Hősök, példaképek természetesen mindig kellenek, és mi könnyű helyzetben vagyunk, mert ez a sportban adott. Az óriási egyéniségek közelsége nagyon nagy dolog, ahogy már említettem. A nagy baj az, hogy a példa, amit ma látunk – a sporton kívül – viszont nagyon rossz. A szülő és az edző hatására lehet normális értékrend otthon és vívóteremben, de ami azon túl van, sokszor fejbe kólintja a tanítványaimat, akik azt mondják: „Mester, nem ezt mondta…” Így szoktam nekik fogalmazni: „Ha kimentek a teremből, dől a szar rátok…” A mai világ nem olyan példákat állít eléjük, amit követni érdemes, éppen ezért segíteni kell a fiataloknak megtalálni a jó példákat. Mérges vagyok, amikor a szülő azt mondja: rábízza a gyermekre, majd ő eldönti. Hogyan tudná eldönteni, ha nincs még semmi élettapasztalata? Éppen ezért irányítani, segíteni, terelgetni kell. Én abban hiszek, hogy minden a család. Ha bejön a gyerek az edzőterembe, tudom, mi van otthon. A sikeres tanítványaimnál, a maiaknál is, otthon is minden rendben van. Egyébként maga a sport is nagyon kiszolgáltatott helyzetben van: a szülők nem biztos, hogy lehozzák sportolni a gyermeküket, inkább adnak tabletet a kezükbe.
Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?
Családunk Erdélyből származik, édesanyám onnan jött el, ezért nekünk az volt a legszebb ünnep, ha elmehettünk Szatmárnémetibe a nagyszüleinkhez, és ezt sokáig nem volt könnyű megoldani. Gyerekkoromban mindig az volt a központi téma, mikor megyünk oda – kamaszkorunkban már nem is magunk miatt, hanem azért, mert láttuk, hogy ez milyen sokat jelent a nagyszüleinknek.
Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?
Pályafutásomat végigélték a szüleim, őket választanám; de ha csak egyet választhatok, akkor az édesanyámat mondanám, mert imádtam vele humorizálni, zrikálódni, nagyon kellemes partner volt ebben, hihetetlen szoros kapcsolat volt köztünk. Sokat kijárok a temetőbe beszélgetni velük.
Mit jelent önnek az, hogy „szent”?
Katolikus vagyok, de nem gyakorlom a vallásomat. Számomra a legfontosabb a tanítvány, a nevelés, a pedagógia, ezt tisztességesen és erkölcsösen végzem. Ez a munka szent nekem. Emberként pedig a szent olyasvalakit jelent, mint például Bay Béla bácsi. Ő is erdélyi volt, Nagykárolyban volt birtoka, sok olimpia bajnok tanítványa volt, utat mutatott emberileg is, nemcsak szakmailag minden fiatalnak, aki ezt igényelte. És maga is példamutató életet élt, arisztokrata volt, mindenkivel végtelenül úriemberként viselkedett. Én egyébként legszívesebben az 1600-as években életem volna, sokkal tisztességesebb világnak tűnik, mint a mostani.
NÉVJEGY – edző, vezetőedző, mesteredző.
- Győrben született 1951. szeptember 26-án.
- Tanulmányok: Általános Iskola – Győr (1958-1966); Révay Miklós Gimnázium – Győr (1966-1970); Testnevelési Főiskola – vívó szakedző – Budapest (1970-1973).
- Munkahelyek: Újpesti Dózsa – edző (1976-1988); BVSC – edző (1988-1999); Törekvés Sportegyesület (1999-től) – edző, vezetőedző, mesteredző
- Elismerések, díjak: Sportérdemérem Arany Fokozat (1988); Mesteredzői cím (1989); Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2000); Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2004); „Kőbánya Sportjáért” kitüntető cím (2010); Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2016); Kőbánya Díszpolgára (2021).
- Nős, két felnőtt gyermeke és két unokája van.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!
Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.
Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!
Fotók: https://tehetseg.hu/
