Az Örkény Színház ismert színművészei (Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Takács Nóra Diána, Znamenák István) mellett tíz civil szereplőt is megismerhetünk, ráadásul egészen bensőséges módon: Csengei Andrea demens betegeket ápoló szociális munkás, Csordás Anett otthon ápolásban érintett édesanya és aktivista, Farkas Tamás speciális gyermekotthonban dolgozó gyermekfelügyelő, Görbicz Adria bába, Jeges Anna hospice nővér, Kovács Adél alkoholrehabilitációs intézet pszichológus vezetője, Magyar Ilona intenzív szakápoló, Mezei Csongor Andrea telefonos lelkisegély-szolgálatos, Nuszer Mirjam hajléktalanellátásban dolgozó szociális munkás és Valcz Edit idősgondozó szociális munkás mesélik el egy-egy munkanapjukat, vagy a munkájukat, életüket meghatározó eseményeket. Teszik ezt rendkívül változatos módon, hol monológként, hol párbeszéd formájában, hol minielőadásként, színművészekkel eljátszva – mindez Boross Martin, Neudold Júlia és Szabó-Székely Ármin koncepcióját és az előbbi rendezését dicséri. A színművészeken és a civilek kívül képernyőről megszólalnak a szakmai konzultációt nyújtók is: Kováts Eszter, Milánkovics Kinga és Sidó Zoltán.
A rendező elmondása szerint Mácsai Pál kereste meg azzal, hogy szeretné, ha az általa képviselt társadalmi és kortárs színházi gondolkodásmód megjelenne az Örkényben is, és így elkezdtek közösen gondolkodni egy dokumentarista, magyar valósághoz szorosan kötődő koncepción. Eredetileg többféle szakma bemutatásán keresztül tervezték megjeleníteni az alapötletet, de a járvány alatti karantén rávilágított arra, milyen nélkülözhetetlenek a szociális és egészségügyi ágazat láthatatlan dolgozói, és hogy mennyire kevéssé becsüli meg munkájukat a társadalom. A járvány első hulláma alatt elkezdtek mélyebben foglalkozni azzal, hogy kinek a felelőssége a gyerekekről, fiatalokról, idősekről, valamint a fogyatékkal élőkről való gondoskodás. Később felhívást tettek közzé különféle fórumokon, olyanok jelentkezését várva, akiknek a munkája szinte sosem kerül reflektorfénybe, vagy hosszú évek óta komoly problémákkal működik, netán nem is tekintik hivatalos munkának. Pár nap alatt közel százan jelentkeztek, így válogatták ki a darab „kiváló dolgozóit”, akik közül tízen – a bábától az hospice nővérig – teljesen lefednek egy emberéletet, hiszen ők úgy kísérik végig az életünket születésünktől a halálunkig, hogy alig tudunk róluk és munkájukról valamit. Ezt a hiányt próbálja pótolni az előadás, mellbevágó személyes történetekkel, a színművészek segítségével eljátszott valós élethelyzetekkel, valamint a háttérre kivetített valós adatokkal, több szempontból igazolva a gondoskodó szakma súlyos válságát, ami a rendező szerint talán súlyosabb, mint tíz koronavírus járvány.
Minden civil szereplőnek van egy-egy jelenete, melyből nemcsak a munkájukat ismerhetjük meg, hanem őket is. Őszinte vallomások és megrendítő visszaemlékezések idegőrlő munkahelyi helyzetekről, betarthatatlan munkahelyi szabályokról, anyagi, erkölcsi és emberi megbecsültség hiányáról, de az ezzel járó kihívások mellett annak örömeiről is. Ezeket váltogatják a színművészekkel közösen létrehozott jelenetek, amelyek közt hallhatunk a történetek által inspirált prózai vagy énekes betéteket is, például a közösségi médiából gyűjtött hirdetésekből összeállított betétet, amelyben a színészek azok nevében beszélnek és énekelnek, akik idős hozzátartozójuk mellé keresnek ápolót. Sőt, időnként maga Florence Nightingale is megelevenedik egy-egy dalban és filmjelenetben, felidézve, hogy ő harcolta ki az ápolónővérek munkájának megbecsülését.
„Az előkészületek során a helyzetgyakorlatokon kívül órákat beszélgettünk mindenkivel külön-külön, és ebből a sűrű információhalmazból állítottuk össze velük egyetértésben a saját szövegüket. Nagyon érzékeny feladat volt egy ilyen darabot rendezni, mivel az ő esetükben nincs távolság a szerep és az azt megformáló ember közt. Nem mondhatom, hogy ennek így semmi értelme, színezzük ki egy kicsit. És nem lehet egyedül meghozni egy olyan döntést sem, hogy ez a sor nem tetszik, inkább húzzuk ki. Természetesen a téma súlyossága miatt is óriási felelősség nehezedett ránk, de szerencsére a próbákon kialakult jó hangulat és frissesség az előadásra is átörökítődött” – nyilatkozta a rendező, és ezt nézőként magam is megerősíthetem.
A színpadon úgy keveredik a fikció a valósággal, a színház és a színművészek játékossága és humora úgy oldja a mindennapok drámai pillanatait, hogy közben egy pillanatig sem kérdőjeleződik meg a nézőben: a darabban valódi történetek, húsba vágó problémák és őszinte örömök hangzanak el.
Az őszinte monológok (mindegyik megérintett, de legjobban talán az a kettő, amelyben Csordás Anett sérült kisfiáról, Farkas Tamás pedig az javítóintézetből gyermekotthonba került fiatalokról, 18 éves születésnapjáról mesélt), a színművészek segítségével eljátszott, valós életből vett jelenetek (amelyből kiderült például, hogy egy állami idősotthonban negyvenöt betegre összesen két ápoló jut, a legtöbben naponta emelgetnek több mint 50 kilós embereket, a gyermekotthonban 18 évesen szélnek eresztik a fiatalokat) vagy fiktív helyzetek (például egy csoportterápia, amelyben a színművészek valós nevükön jelentkeznek be és saját érzéseikről beszéltek) egyértelműen bemutatják a gondoskodó szakmák többoldalú krízisét: az anyagi és erkölcsi megbecsültség és ezzel összefüggésben az utánpótlás hiányát, az anyagi és szakemberhiány miatt jelentkező eszköztelenséget, sokszor embertelen munkakörülményeket és a fokozott kiégésveszélyt. Az előadás szereplőinek neméből és korából is látható (a 75 éves Jeges Anna legidősebbként, Farkas Tamás egyetlen férfiként lépett színpadra), hogy férfiak és fiatalok szinte alig vállalnak ilyen munkát, és hamarosan a jelenleg is nagyon kevés szociális munkás(nő) is nyugdíjba vonul, vagy külföldön keres munkát. Elhangzik az is, hogy nagyon sokan nem elhívásból, hanem kényszerből vállalják ezt a munkát, és míg tőlünk Ausztriába, Németországba és Nagy-Britanniába mennek tovább a szakképzett és képzetlen betegápolók, hozzánk Erdélyből és Kárpátaljáról jönnek, viszont mivel egyre több ember szorul segítségre, így összességében egyre kevesebben vannak, akik ezeket a feladatokat el tudják látni, így fennáll a gondoskodási rendszer összeomlásának veszélye.
Ütős, elgondolkodtató, sokszínű, emberileg, szakmailag és technikailag is hatásos előadást láthattunk, amelyet ajánlok megnézésre mindenkinek. Egyetlen dolgot tartok benne fölöslegesnek: a direkt politikai kiszólásokat. Bár a rendező szerint „a darab nem kikacsintva politizál, nem hibáztat egy személyben senkit, pusztán választ keres arra, hogy hol az emberek méltósághoz való joga, és kinek a feladata lenne azt biztosítani”, mégis oda nem illőnek tartom például az SZFE-re vonatkozó, patetikusan és egyoldalúan hangzó „bedarálós” utalást (hiszen nagyon sokak szerint nem bedarálás, hanem átszervezés történt), és a „csak a hivatásom miatt nem hagyom el az országot” kérdést (hiszen előtte éppen az hangzott el, hogy ebben a szakmában sokan elmennek az országból). Meggyőződésem, hogy ezek nélkül is ugyanolyan ütős, és egy fokkal még szakmaibb (lenne) az előadás, ugyanakkor elismerem: nem ezen volt a hangsúly és valóban nem volt direkt hibáztatás, illetve átjött a lényeg: többet tudni ezekről az időnként embertelen körülmények között dolgozó embertársainkról, az általuk végzett áldozatos munkákról, jobban figyelni rájuk és egymásra.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: orkenyszinhaz.hu, Horváth Judit
