Emlékszem, mindig kicsit félve mentem be gyermekeim iskolájába akár hoztam, akár vittem őket. Mert mindig éppen, amikor dolgom végeztével sarkon fordultam volna és megindultam volna a kijárat felé, akkor szólalt meg mögöttem a Hang, hogy „Apuka, apuka, várjon egy kicsit!” Nos, ilyenkor mindig olyasmiket hallottam, amiknek általában nem örültem. „Kedves apuka, hadd meséljem el, mi történt tegnap” – ragadta meg egyik alkalommal az alkaromat H. fiam tanítója. „Képzelje, éppen hátat fordítottam az osztálynak, hogy a táblára írjak valamit, és amikor visszafordulok, látom, hogy H. akkor jön be az osztályterembe. Tehát előzőleg valamikor ki kellett mennie. Amikor pedig megkérdeztem, hogy hol volt, nem tudott rá mit felelni, azt mondta, hogy csak kiment egy kicsit körülnézni. Körülnézni! Érti, apuka?” Hát, igen. Ez eléggé jellemző H-ra, aki nem tehet róla, de nem tud észrevétlen maradni, mind a mai napig valahogy mindig felhívja magára a figyelmet. Az általánosban meg szegény tanítók réme volt: állandóan bekiabált az órán, bohóckodott, mindenre jelentkezett, még akkor is, amikor nem tudta, és ha elunta magát, egy óvatlan pillanatban, amikor a tanító éppen a táblára írt, kiment a folyosóra körülnézni.
A másik fiammal kapcsolatban, aki szintén abba az iskolába jár, viszont éppen ellenkező előjelű élmények értek. A tanító néni rendszeresen azzal fogadott, hogy T. kivonja magát az órai csoportmunkából, nem szívesen vesz részt a csapatjátékokban, szeret egyedül vagy legfeljebb egy-két osztálytársával játszani, alapvetően csendes és visszahúzódó. Jó lenne, ha kicsit aktívabb és közösségibb lenne. Amikor T-t otthon kérdeztük, van-e valami baja, mindig azt felelte, nincs semmi, jól érzi magát, szereti az osztályát, csak nincs kedve focizni vagy olyasmit játszani, melyben nem ő határozhatja meg a szabályokat. Nem akar mindenáron győzni, ha valaki lecselezi őt, és elveszi tőle a labdát, hát hadd vigye.
Két gyerek, két merőben ellentétes stílus. H-nak például mindig pehelykönnyű volt az iskolatáskája, mert azt a taktikát választotta, hogy minden tanszerét bent hagyja az iskolában, így garantáltan semmit sem felejtett otthon. Egyszer az egyik törikönyvét figyelmetlenségből véletlenül hazahozta, utána fél éven keresztül folyamatosan tankönyvhiánya volt a történelemórákon. Vele ellentétben T. táskája mindig iszonyú nehéz volt. Ő ugyanis arra a stratégiára esküdött, hogy mindig minden cuccát magával viszi az iskolába és onnan haza. Mindig nála volt az összes tankönyve és az összes füzete, nem csak azok, amilyen órái éppen aznap voltak. A táskája ezért elképesztően nehéz volt, de nem lehetett erről a szokásáról lebeszélni. H. mindig mindenét elveszíti, cserébe viszont nem ragaszkodik a dolgokhoz, nagylelkű és könnyen elenged bármit. T. viszont mindenére kínosan vigyáz, nem szereti kölcsönadni semmijét senkinek, cserébe viszont rendkívül megbízható, bármit rá lehet bízni, hűséggel megőrzi. És így tovább, napestig sorolhatnám a két fiú között a különbséget, de nem teszem, mert talán ennyi is elég, hogy elmondjam, mit tanultam meg tőlük. Nos, azt, hogy minden ember különböző képességekkel rendelkezik, és hogy minden emberi képességet lehet jóra és rosszra is használni. És hogy hiába nő fel két ember ugyanabban a családban, ugyanazokkal a szülőkkel, sosem lesznek egyformák, mert nem is lehetnek: H-nak ugyanis T. a testvére, T-nek pedig H., és ez már önmagában véve ég és föld különbség.
KT
