Félénk, szégyenlős, szerény, visszafogott, befelé forduló, konfliktuskerülő, szelíd, introvertált – ezek a személyiségjegyek manapság nem tartoznak a legnépszerűbbek közé. Ezek a jelzők persze nem szabadon felcserélhetőek, nem szinonimái egymásnak. Mert egy értekezleten például a szégyenlős nagyon szeretne a témához hozzászólni, csak nem mer, mert fél a szociális megszégyenüléstől, az introvertált pedig még a hallottakon töpreng, azért nem szól. Kívülről viszont csak az látszik, hogy mindkét ember ül és hallgat. Egy eredendő introvertáltságból azonban valóban lehet szégyenlősség, mert az introvertáltakra ma társadalmi szinten sok megpróbáltatás, esetenként megaláztatás vár, hogy a végén már azért is bocsánatot kérnek, hogy élnek. Pedig ez egy olyan személyiségtípus, amelyik sokkal több megbecsülést érdemelne.
Legelőször is azért, mert az emberiség fele (de minimum a harmada) introvertált. Hogy ez nem tűnik fel, az annak köszönhető, hogy ellentétpárjaik, az extrovertáltak sokkal jobban látszanak, illetve rengeteg a „rejtőzködő” introvertált, akik úgy tesznek, mintha extrovertáltak lennének. Pedig sokkal jobban élveznének egy pohár bort és egy jó könyvet, mint a harsány-hangos bulikat, csak ezt maguknak sem merik bevallani. Mert az ma elképzelhetetlen, hogy valaki egyedül is jól érezze magát. Manapság ugyanis a jókedv elsődleges forrása az orbitális buli, az adrenalin kaland, a frenetikus élmény és aki erre alkatánál fogva nem vevő, az könnyen megkapja, hogy antiszociális, mufurc, mizantróp. Ezért inkább ott csápol ő is a bulin és közben valami homályos bűntudat kerülgeti, hogy valami nincs rendben vele. És hogy tompítsa „oda nem illőség” érzését, tudatmódosító szerekhez folyamodik, ami kis megnyugvást hoz… egészen másnapig.
Pedig az ilyen emberek nem tökéletlen extrovertáltak, hanem tökéletes introvertáltak, és nem kellene eltűrniük az előbbiek basáskodását. Ugyanis nem döntésről van szó, ez a kétféle személyiségtípus a biológiában gyökerezik. Az állatvilágban is megfigyelhető a kétféle stratégia: míg vannak egyedek, melyek a zsákmányszerzésben jobbak (ezek lennének az extrovertáltak), addig mások a ragadozók közeledésére, a veszély felismerésére érzékenyebbek (az introvertáltak). Mindkét típusra alapvető szükség van a csapat/faj fennmaradásához és sikeréhez.
Öndicséret és self-marketing
Hogy az embernek mások előtt szerepelve kell eladnia önmagát, eredetileg amerikai gondolat, de mára már Európában is gyökeret vert. A tengerentúlon még a legnagyobb (és többnyire introvertált) tudósok is arra kényszerülnek, hogy kisebb show-műsort állítsanak össze, amivel meggyőzik azokat, akik a pénzt adják, az általuk művelt terület fontosságáról. A szégyentelen öndicséret nemhogy megvetett, hanem nagyon is támogatott viselkedésmód Amerikában. Andy Warhol híres mondása, hogy mindenkire vár 15 perc hírnév, máshol nem is lenne értelmezhető, csak itt, ahol mindenki szeretne híres lenni. Vagy legalábbis úgy tesz. Nem véletlen, hogy a valóság show-k vagy az olyan verekedős stúdióműsorok, mint amilyen a Mónika- vagy a Balázs-show voltak, eredetileg mind Amerikából származnak. Az ilyenekbe ugyanis szélsőségesen extrovertált emberek kellenek. (Bármelyik valóságshow azonnal meghalna 12 introvertálttal, akik csak naphosszat ülnének és könyvet olvasnának.)
Az extrovertáltságnak ez az amerikai felértékelése alapvetően idegen a magyar néplélektől. Nálunk egészen a legutolsó időkig nagy becsben voltak tartva azok az írók, költők, művészek, akik kávéházi magányukban mogorván merengtek a világ dolgain, hogy aztán valami zseniális alkotással álljanak elő. Az igazán nagy teljesítményt nyújtók között ugyanis meglepően sok a bizonyíthatóan introvertált, a magyar irodalom színe-java szinte nem is áll másból. De ilyen volt Picasso és Van Gogh, vagy Marcel Proust és Frédéric Chopin is. Abszolút új keletű, és az eddig taglalt kulturális gyarmatosítás hatása, hogy mára a legfontosabb művészi képességgé az önmenedzselés vált, a szemérmetlen self-marketing úton-útfélen, a médiában, ahogy arról az előzőekben már volt szó.
Pedig sok minden más mellett nem lenne se klasszikus, se modern fizika sem, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ma ismerjük, ha Newtonnak és Einsteinnek folyamatosan médiaszereplésekre kellett volna járniuk és nem elmélkedhettetek volna kedvükre dolgozószobájuk magányában.
Az alkotáshoz nélkülözhetetlen elmélyültség, fókuszált koncentráltság alapvetően az introvertáltakra jellemző. A kulcs pedig a stimulációban rejlik. Az introvertáltak sokkal erőteljesebben reagálnak a kívülről érkező ingerekre, legyen az fény, hang, illat vagy szociális stimuláció. Még a nyálelválasztásuk is jobban beindul egy citrom képe láttán, mint az extrovertáltaknak.
A kutatások szerint
Szakmai körökben is igen nagy visszhangot keltett Susan Cain – Quiet: The Power of Introverts (kb. Csend: Az Introvertáltak Erőssége) című könyve. A szerző – maga is gyakorló introvertált – számos kutatási eredményt összegezve megállapítja, hogy Amerikában a társadalmi, munkahelyi intézmények egy jelentős része introvertált-ellenes, ami nemcsak igazságtalan, hanem óriási hiba is. A könyv szisztematikusan leszámol az introvertáltakat övező mítoszokkal. Cáfolja például, hogy csak az extrovertált személyiségű ember lenne jó vezető. Adam Grant menedzsment professzor kutatásait idézi, aki a jó vezető talán legfontosabb tulajdonságának azt találta, hogy képes meghallgatni, oda tud figyelni a beosztottainak az ötleteire. Míg egy extrovertált főnök minden lehetőséget megragad, hogy a saját dicsőségét polírozza, addig az introvertált valóban a feladatra összpontosít. Ezért van az, hogy ez utóbbiak sokszor jobban teljesítenek, mint az előbbiek.
De Cain szerint tévedés például az is, hogy az introvertáltak barátságtalanok lennének. Nekik ugyanúgy fontosak az emberi kapcsolatok, mint bárki másnak, csak másképp fejezik ki a kötődésüket. Az introvertált ugyanis menekül mindentől, ami túlstimulálja, és ez alól a boldogság sem kivétel. Hogy ma csak az látszik igazán boldognak, akinek túlcsordulnak az érzelmei, újfent alakoskodásra késztetheti az introvertáltat, pedig semmi oka sem lenne szégyenkezésre.
Természetesen nem szeretnénk igazságtalanok lenni az extrovertált emberekkel szemben, akik magukkal ragadóak, lelkesítőek tudnak lenni, imádnak szerepelni, gyakrabban követnek el házasságtörést, könnyebben hazardíroznak a tőzsdén, nagyra értékelik a testmozgást és igen, remek vezetők is lehetnek, attól függően, hogy milyen kvalitásokra van szükség. Nem az erényeiket akarjuk vitatni, hanem az introvertáltságot szeretnénk visszahelyezni a jogaiba. Ha valaki elmélyült és elgondolkodó, nem villámgyors, de annál alaposabb, képes tanulni a hibáiból, jobban bírja alvás nélkül, nem igényel azonnali elismerést és előszeretettel teszi fel a „mi lett volna ha…” kezdetű kérdést (ami miatt ma társadalmi megbélyegzés az osztályrésze), attól még nem másodrangú állampolgár és nem is kellene, hogy úgy érezze magát.
Krúdy Tamás
Fotó: Septimiu Balica képe a Pixabay -en.
