Aki állandóan késik, az folyamatosan nyugtalan. A késés nem azonos az örömteli várakozással (ami gyakran jobb, mint maga az élmény), hanem egy kellemetlenül feszítő állapot, amikor az ember nem ott szeretne lenni, ahol éppen van. És a mai modern életmód egyre több embert kényszerít ebbe az állapotba. Rohamosan csökken az olyan munkahelyek száma, ahol 9 és 5 között elvégzi az ember, ami a dolga, majd óraütésre kiesik a ceruza a kezéből, megfeledkezik a munkahelyi ügyekről, és átalakul magánemberré, aki a családjának, hobbijának, barátainak él.
A mai munkahelyeknek és munkaidőnek nincs kezdete és nincs vége, a modern ember örökké dolgozik. És nem csak arról van szó, hogy a cégek a Covid óta nemcsak támogatják, hanem egyre inkább el is várják a „home office”-t, az otthonról történő munkavégzést, ami elsőre rendkívül kényelmes dolognak tűnik, pedig valójában gyarmatosítás. A házi őrizetben tartott bűnözőkre egy jeladót szoktak tenni, amelyik azonnal jelez, ha a viselője elhagyná a lakóhelyét. A kötelezően állandó bekapcsolt állapotban tartott mobiltelefon nem sokban különbözik ettől. Az embernek folyamatosan készenlétben kell lennie, mert bármikor kereshetik. Az okostelefonok elterjedésével pedig már arra sem lehet hivatkozni, hogy „bocsánat, nem néztem e-mailt”. E-mailt ma mindenki (kötelező jelleggel) néz, és erre mások számítanak is. Ez olyan evidencia, mint hogy a halak vízben élnek. A Randstat Workmonitor kutatása szerint a magyarok 88 százaléka a munkaidején kívül is rendszeresen kap munkahelyi e-maileket és hívásokat, 74 százalékukat pedig a nyaralásuk alatt is keresik ilyen ügyekben.
Andy Warhol, az excentrikus pop art művész már a ’70-es években azt mondta, hogy ő mindig dolgozik. Nála nincs különbség munka és magánélet között, a munkaideje sosem ér véget. Akkor ez még hihetetlennek hangzott, ma viszont egyre többen tapasztalják meg, milyen az, amikor a munka kiszorít maga mellől mindent, és teljesen eluralkodik az ember életén. Aki folyamatosan számos feladatot görget maga előtt egyszerre, és napról napra csak abbahagyja a munkát, de sohasem végez vele, az állandóan hadilábon fog állni az idővel. Aki pedig csak félbehagyja a munkát, de soha nem tudja befejezni, az nem képes hat nap munka után a hetediken megpihenni. Aki megállás nélkül dolgozik, folyamatosan óra és naptár szerint él, az elveszíti azt, amit úgy nevezhetünk: személyes idő. Azt mindenki tapasztalja, hogy a személyes idő másképpen telik, mint az órával mért: hol lassabban, hol gyorsabban, hol tyúklépésben, hol szélsebesen. A határidők által szorított, állandóan önmaga után loholó ember számára nincs személyes idő, soha nem tud elmélyülni semmiben, nem képes igazán bevonódni semmibe.
Egy nemrég végzett izgalmas amerikai kísérlet azt igazolta, hogy a feszített tempó az emberek erkölcsi érzékét és segítőkészségét is kikezdi. A kísérletet végző pszichológusok „fontos feladattal” bízták meg a tesztcsoport tagjait, akiknek egy épületből egy másikba kellett sietniük, míg a kontroll csoport tagjait egyszerűen csak átküldték. A két épületet összekötő úton egy „sebesült ember” feküdt az úton, akit persze a kísérlet végzői küldtek oda. Azok az emberek, akiknek csak úgy át kellett sétálniuk egyik helyről a másikra, sokkal nagyobb százalékban bizonyultak segítőkésznek, mint azok, akiknek „sietniük” kellett. Kísérletileg is igazolódott hát, hogy a feszített tempó az egyik oka az úgynevezett „bystander apathy” nevű jelenségnek, amikor is a legnagyobb tömeg kellős közepén sem siet senki a segítségére bajbajutott társának.
Szóval, aki az óra szerint él, annak megszűnik a személyes idő. „Az óra megöli az időt – mondta erről a híres amerikai író, William Faulkner. Az az idő halott, amelyik apró fogaskerekeken ketyeg le; csak amikor az óra megáll, akkor kell életre az idő.” A személyes idő az, amikor az ember valójában él, és nem csak biorobot. Egy online kereskedőcég azzal az üzenettel igyekszik rávenni a nagyközönséget, hogy nála vásároljon, hogy így „több időt spórolhatunk meg arra, ami igazán fontos: élni”. Igen, a problémát valóban jól ismerték fel.
A megoldás viszont nem biztos, hogy a még több képernyő előtt töltött idő jelenti. A fényképezés őskorából ismert erkölcsi probléma, hogy a fotós jelen van-e egy adott helyszínen vagy nincsen, azaz segítenie kell-e, ha szükség van rá, vagy az ő dolga csak az, hogy a kamerája lencséjén keresztül láttassa a világot. Mára, amikor mindenkiből fotós és videós lett, a jelenlét vagy nem jelenlét kérdése még aktuálisabb. Az apuka, aki az elejétől a végéig levideózza a kislánya szalagavatóját, a valóság helyett végig egy képernyőt bámul, kívül marad az eseményeken, nem válik résztvevővé. Aki minden mozdulatát azonnal megosztja a Facebookon vagy az Instagramon, hát az sem tud igazán elmélyülni abban, amit csinál. Az utóbbi idők egyik divatszava, a „mulitasking”, ami azt jelenti, hogy egy időben számtalan különböző dolgot csinálunk egyszerre (kis munka, kis Facebook, kis telefon, kis csevej, stb.), valójában a bevonódásra való teljes képtelenséget jelenti. Amikor minden „real time”, azaz valós időben történik, ott nincs helye a személyes időnek. Amikor az ember mindenhol ott van, akkor valójába sehol sincs jelen.
Az internet, a közösségi média, a videokonferencia, a GPS, a gyorsuló autók, motorok, repülők, stb. mind azt a célt szolgálják, hogy egyszerre lehessünk jelen mindenhol, az odajutás fáradalmai nélkül. Pedig az út éppen maga a cél, úton lenni pedig maga az élet.
Krúdy Tamás
Fotó: Mohamed Hassan képe a Pixabay -en.
