Az önmagát üldöző ember
Állítólag ma úgy élünk, hogy mindenki folyamatosan negyedóra késésben van. Talán ezért. Tény, hogy még nem láttam olyan embert, aki ne arról panaszkodott volna, hogy mennyire nincs ideje. Valamiért mindenkinek folyamatosan futnia kell maga után. Nem nagyon vagyunk jelen a saját életünkben.
Benne maradni nem jó, kilépni nincs bátorságunk – a társas magány csapdájában
Ezekben a széthulló, majd hézagosan a felszínen újra összekapaszkodó kapcsolatokban nincs érzelmi biztonság, mert nem azt kapjuk, amit szeretnénk, és nem úgy tisztelnek, ahogyan az jó lenne. Az igényeinkről, vágyainkról nincs bátorságunk, vagy nincs eszköztárunk nyíltan beszélni, nem szabunk határokat, nem mondunk nemet, és így lassan bezárulunk, beáll közöttünk a csend, és az idő telik, közben a kapcsolatot mély nyughatatlanság és hiányérzet szövi át, de nem hagyjuk el egymást. Életünket, közös jövőnket illetően nem hozunk döntéseket, a komfortzóna biztonságos, ám néha halálosan unalmas, a változás, a kapcsolatból való kilépés pedig iszonytatóan rémisztő.
