Az igazán boldog párkapcsolatban élőknek sok közös vonásuk van, és azonosak az alapvető értékekről, az életről szóló elképzeléseik. Az összeillés legbeszédesebb jele az otthonosság érzése. Neki átadom és megadom magam, átengedem őt a bizalmatlanságom védőburkán, egészen közel engedem, hogy lássa, és megtanulja a sebezhető énemet. Van két összeillő ember, akik nem csak egyszerűen passzolnak egymáshoz, hanem egymás közelében nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, érzelmi biztonságot élnek meg, hazaérkeznek egymásban, otthon vannak. Ez az otthonosság érzése, ami talán a legfontosabb. Az összeillés lényege az, hogy a szokásaink képesek egymásba olvadni, mindez megnyugtat, érzelmi biztonságot hoz. A kapcsolatunknak értelmet adunk, hagyományokat, ismétlődő szokásokat, egy megbonthatatlan mikrokultúrát, szeretetburkot teremtünk, melyet óvunk, ami nem sérülhet, melyen nem támadhat rés. Csak hasonló lelkületű, hasonló értékrendű emberek tudnak boldogan együtt élni, vagyis azok a párkapcsolatok a működőképesebbek, amelyek két hasonló ember szövetségéről szólnak.
Megérkezünk a párkapcsolatainkba, hozzuk az érzelmi csomagunkat, sérelmeinket, bevésődéseinket, családi mintáinkat, amelyekben minden ott van, csak az nem, hogy mi a teendő akkor, ha a társunk máshogy működik, mint mi. Márpedig időnként máshogy működik. A kezdeti szerelmi lángolás, szimbiózis idején még egymás gondolatait, vágyait is kitaláljuk. Később a leválás, illúzióvesztés fázisában elkezdjük észlelni a különbözőséget is, lehull a rózsaszín szemüveg, reálisan értékeljük a másikat. És milyen gyarló az emberi természet, rögtön megpróbáljuk megváltoztatni, saját képünkre formálni egymást. Egy érzelmileg érett ember szembenéz a különbözőségekkel, és elfogadja, hogy a másik másmilyen és pontosan ezért is lehet őt annyira szeretni. Tudunk-e együtt emelkedni, fejlődni, „felfelé élni”? Döntés, kitartás, türelem és szeretet kell mindehhez, hogy pontosan lássuk a másik ember hibáit és gyengeségeit is. Azok a párok, akik folytonos egoharcban különbözőségeik ellen küzdenek örök háborúban állnak majd egymással. Találjuk meg inkább, hogy különbözőségeink, vitáink, konfliktusaink miként szolgálhatják a kapcsolatunkat, hogyan fordíthatók azok előnyünkre.
Különböző érdeklődésű, vagy különböző személyiségszerkezetű párok is képesek egymással harmóniában élni, ha prioritásként megtartják arra vonatkozó vágyukat, és igényüket, hogy örömet szerezzenek társuknak. A kapcsolat elején gyakran annyira igyekeznek örömet szerezni a másiknak, hogy képesek háttérbe szorítani bizonyos szokásaikat, érdeklődésüket, vagy akár érzéseiket a kapcsolati harmónia érdekében. Szerencsés esetben sebezhetőségünk megmutatása, igazi valónk kinyilatkoztatása megfelelő önérvényesítéssel történik, és nem ütközik azzal a szándékkal, hogy örömet szerezzünk társunknak.
Másodsorban, fontos, ha megtanuljuk bevonni társunkat döntéshozatali folyamatainkba, még mielőtt meghoznánk bármilyen, kapcsolatunkat érintő döntést. Idővel hajlamosak vagyunk egyéni preferenciák alapján dönteni, és figyelmen kívül hagyni, hogy társunk mit gondol. Ő így könnyen jelentéktelennek, elutasítottnak, cserbenhagyottnak érezheti magát, úgy érezheti, nem törődnek az érzéseivel. Ha párkapcsolatunkban helyet teremtünk a különbözőségünknek, megtanuljuk azokat elfogadással, toleranciával fogadni, akkor nemcsak elkerüljük a különbözőségek okozta következményeket, hanem sokat tehetünk a szorosabb, szeretetteljesebb kapcsolódásunkért.
A kapcsolat falain kívüli baráti kötődések iránti vágy megjelenése, vagy a magányigény idővel természetes folyamat. A magányigény nem a kapcsolat elutasítását jelenti. Egy érett felnőtt nem törekszik állandó, amőbapárként összefonódó együttlétre, és nem telepszik a másikra elvárásai súlyával. Nem küzd figyelemért, szeretetért, elismerésért. Nem rendeli alá önmagát a másik igényeinek, testi-lelki jóllétének. A gyakorlatban ezt általában érzelmi diszkomfort, fuldoklás kíséri. Egy kapcsolat nem attól válik szorossá, hogy két ember örök szimbiózisban, soha le nem váló közösségben él, hanem attól, hogy feltétel nélkül megbízunk egymás hűségében és döntésében. A szerelemhez, a vágy életben tartásához ugyanis távolság kell. Mindkettőnknek vannak örömöt hozó privát tevékenységei, kedvenc időtöltései, független, autonóm birodalmunk, énidőnk. Nem támaszkodunk, és nem válunk energiarablóvá, hanem maradunk inspiráló társak akár egy életen át. Távolság kell. Kell egy bizonyos távolság, hogy vonzó maradjon az ember a másik számára, mert szabadon engedni, elengedve szeretni nem egyenlő a hűtlenségre való felbujtással. A párkapcsolatban mindenkinek meg kell élnie saját autonómiáját, függetlenségét, miközben elkötelezettségét a társa felé nyilvánvalóvá teszi, nem hagyja őt kétségek között. Ragaszkodását nyilvánvalóvá teszi megfelelő érzelmi kommunikációval, figyelemmel, szeretetének kifejezőeszközeivel.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? és A kapcsolat, amiért megéri című könyvek szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
Fotó: Image by Freepik
