Nagy ma a kavarodás a fejekben az alázat erényével kapcsolatban. Sokan úgy gondolják, hogy az alázat az, amikor valaki másoknál folyamatosan alacsonyabb értékűnek tekinti önmagát – ezért nem is kérnek belőle. Ugyanennek az éremnek a másik oldala, hogy az alacsony önértékelésű emberek viszont gyakran valóban az önmaguk iránti agresszió és megvetés elfogadható megnyilvánulásaként értelmezik az alázatot. De akár a képmutatás egy formája is lehet, vagy ürügy a lustaságra, ha szándékosan alábecsüljük magunkat. Ebben az esetben ugyanis azzal a fondorlatos módszerrel kerüljük ki a nehézségeket, hogy eleve tagadjuk, képesek lennénk a megoldásukra. Mindkét hozzáállás az alázat eredeti, keresztény erényének a teljes félreértelmezése.
Az alázatot ugyanis nem szabad összetéveszteni az alacsony önbecsüléssel, a félénkséggel vagy a kisebbrendűségi érzéssel. Míg az alázatosság erénye megköveteli, hogy elismerjük saját nehézségeinket, hiányosságainkat és korlátainkat, ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy mindegyiket egyből prezentálnunk is kell. Az alázat ugyanis azt jelenti, hogy őszinték vagyunk magunkhoz és a világhoz, elfogadjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek. Az alázat nem önmagunk lebecsüléséről szól, hanem a valóság elismeréséről. Legendás hazai „panaszkultúránkban” sokan alázatosnak gondolják magukat, amikor folyton arról beszélnek, milyen rosszul megy nekik, mennyire szerencsétlenek, és nem veszik észre, panaszkodás közben kizárólag magukra összpontosítanak, ami a büszkeség rejtett formája.
Az igazi alázat nem azt jelenti, hogy saját jelentéktelenségünkön kesergünk, miközben magunkat folyamatosan másokhoz hasonlítjuk. Ezekkel az összehasonlításokkal ugyanis magunkat állítjuk a középpontba, állandóan befelé fordulunk, ahelyett hogy másokhoz tudnánk közeledni. Az igazán alázatos ember el tud tekinteni önmagától. Nem kell folyamatosan azt éreznie és bizonygatnia, hogy jobb másoknál. Ugyanakkor nem hagyja magát elnyomni sem, nem alázkodik meg mások erős akarata előtt. Alázat és megalázkodás két külön dolog. A valóban alázatos emberek igaz és objektív képpel rendelkeznek a valóságról, amelyben pontosan látják saját helyüket anélkül, hogy ezt másokon keresztül folyton meg kellene erősíteniük. Az alázat nem egy olyan tulajdonság, amellyel az önmegismerés útján egyszer csak leszámol az ember, ez ugyanis csak önteltséghez vezetne. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ember felismeri az igazságot magával kapcsolatban és megbékél vele.
Azzal mindenki tisztában van, hogy az olyan kifejezések, mint a „szerény véleményem szerint” valójában csak rosszul álcázott büszkeséget takarnak. Amikor az alázat szavakban megnyilvánul, az már nem alázat. Amikor valaki azt mondja magáról, hogy „én aztán egy rendkívül alázatos ember vagyok”, akkor egész biztosan nem alázatos. Ez az alázat paradoxona. Az alázatosság nem hirdeti fennen magát, ezt az erényt csendben gyakorolják. Az igazán alázatos ember nem is tudja magáról, hogy alázatos. Ezt csak mások mondhatják róla, magát senki sem címkézheti „alázatos embernek”. Ez az oka annak, hogy a valóban alázatos emberek gyakran észrevétlenek maradnak; nem keresik a nyilvánosságot – különösen nem azért, hogy „alázatosan” reklámozzák magukat. Ugyanakkor őszintén örülnek más emberek sikerének és szerencséjének, mert nem érzik azt, hogy ők ezáltal bármennyivel is kisebbek vagy értéktelenebbek lennének. Teljesen mentesek a kisebbrendűségi komplexusoktól és attól, hogy másokhoz hasonlítsák magukat. Az alázatos emberek szabadok; nincs állandó szükségük dicséretre, elismerésre vagy megerősítésre, mert tudják, kik ők, ismerik a saját erényeiket és értékes mivoltukat.
Az igazi alázat tehát a bizalom, a bátorság és a szabadság forrása. Az alázatos emberek nem csüggednek el, ha nem kapják meg a megérdemelt elismerést, mert boldogságuk nem függ mások véleményétől. Ezzel szemben a büszke emberek nagyon érzékenyek a kritikára, könnyen megsértődnek és elbizonytalanodnak. A nagyszerű angol író, G. K. Chesterton a humort az alázat természetes megalapozásának tekintette, mert aki tud magán nevetni, az mentes a káros büszkeségtől. Tőle származik a következő aforizma, ami egy másik oldalát mutatja meg az alázat paradoxonának: „Alázat nélkül nem lehet élvezni semmit sem – még a büszkeséget sem.”
Korábbi rész: Legnagyobb paradoxonjaink 1. – Boldogság
KT
