„Csak ülj az ágyam szélén minden este lefekvéskor. Lehet, hogy hónapokig meg sem fogok szólalni. De egyszer úgyis ki fogom mondani, és azt szeretném, hogy ott legyél.” Ezt egy kamasz fiú üzente az édesapjának közvetítőkön keresztül, mert személyesen nem volt képes megkérni. És az édesapja megértette a hívást, minden este lefekvéskor ott ült a fia ágya szélén heteken keresztül, amíg megtörtént, amire mind a ketten vártak.
Minden emberben élete végéig elemi erővel él az a vágy, hogy valaki feltétel nélkül fogadja el, úgy szeresse, ahogyan van. A gyerek a szüleitől várja, hogy elfogadják, aztán amikor felnő, majd valaki mástól. De talán még nagyobb dolog, amikor valaki eljut odáig, hogy ő tud feltétel nélkül szeretni egy másik embert. Nem csak várja, de adja is a szeretetet.
Emlékszem, a nagyapám pénztárcájában ott volt nagyanyám fotója. Nem mondhatnám, hogy mindig lángolóan szerelmesek lettek volna egymásba, voltak jobb és rosszabb periódusaik, de a kép folyamatosan ott volt. Ma apukák és anyukák nem egymás, hanem a gyerekeik fényképét teszik fel a telefonjukra háttérképnek. Hát, igen, lehetne erre mondani, a házasság intézménye válságban van és a legerősebb kötelék ma már nem a házastársi, hanem a szülő-gyerek viszony. De a gyerek, ha hagyják, egyszercsak le fog válni a szülőkről. Minden gyerek életében eljön az időszak, amikor el akar majd szakadni, önállóvá akar válni és bármennyire is fáj, de a szülőnek ezt hagyni, sőt segíteni kell. A gyerek tényleg csak vendég a háznál, ahogy ez a nagyszerű rádióműsor címében is szerepel. A szülő-gyerek viszony, ha egészséges akar maradni a kapcsolat, bizonyos intimitási szintet nem léphet át. A szülőnek a gyereke rendelkezésére kell állnia, amikor szüksége van rá, de ugyanezt fordítva már nem várhatja el. De ki fog akkor az én ágyam szélén ülni, ha gyerekeimtől nem várhatom el, a szüleim meg már nem tehetik? Az enyém csak az maradhat, aki a saját jószántából engem választ és én őt. A szívünk mélyén mind tudjuk, hogy létezik az intimitásnak egy olyan magas szintje, ami mindennél nagyobb, még a szülő-gyerek viszonynál is, amikor két ember valóban egy test és egy lélek lesz, ez pedig a házasság. De ki hisz ma már a házasságban? Pedig nem a házasság van válságban, hanem a mai ember. Aki nem mer egész életére tervezni, az valójában nem hisz a saját jövőjében. Nem bízik se magában, se másban, de legkevésbé a körülményekben. Nem mer nagyot álmodni életről, halálról, hűségről és szeretetről, helyette inkább álmodozik ékszerekről, sportkocsiról, utazásról és kitudja még miről. De akkor ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?
1925. július 17-én született Nagy László költő, ma lenne 97 éves. Ez talán a legismertebb verse.
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
Krúdy Tamás
