Ahogyan szüleink viszonyultak hozzánk, mélyen gyökerezik viselkedésünkben, mert akit felnőttként túlzott gondoskodás, önfeláldozó segítés jellemez, és önalávetően hangolódik mások szükségleteire, háttérbe szorítva saját érzelmi igényeit, az gyerekként valószínűleg ezt már begyakorolhatta a szüleivel. Egy parentifikált gyermek például sok esetben lesz anya, vagy apa támasza nehézségekben, krízisekben, vagy a hétköznapokban egészen egyszerűen azt tanulja meg, hogy akkor lesz jó, szeretetre alkalmas és szerethető, ha lemond saját igényeiről mások javára, ha mások terhét cipeli a vállán, ha megoldja mások problémáit, ha mások nehézségei ráterhelhetők. Igazság szerint a szülőnek kellene a gyerek érzelmi és fizikai szükségletét előtérbe helyezni, értőn figyelni rá, gondoskodnia róla, megvigasztalni, határokat pontosítani felé, a parentifikáció szerepcsere, így ez fordítva történik: a gyerek gondoskodik a szülőről, miközben rágódik és szorong az érzelmi tehervállalásban.
A túlzott áldozatkészség, önalávetés bárki viselkedését szélsőségesen simulékonnyá, önalávetővé teszi, aki rendszerint sokáig észre sem veszi, hogy semmit nem kap vissza. Sem figyelmet, sem megbecsülést, sem megértést. Szinte mindig a körülötte állók vágyaira és szükségleteire figyel, legyenek azok magánéleti vagy munkakapcsolatok. Sokszor azonban ő maga is szenved attól, hogy mindez saját öröme, vágyai, vagy szempontjai rovására megy. Sokszor rágódik, szorong, haragot, dühöt érez az iránt, akiről ő olyan odaadóan gondoskodik. De mélységes bűntudatot érezne, ha nem tenne meg minden tőle telhetőt, sőt még azon felül is. Így próbálja meg fenntartani fontos kapcsolatait, vagy elérni, hogy szeressék, elismerjék őt.
Egy ilyen párkapcsolatban rendszerint lesz egy szolgalelkű fél és egy passzív szereplő, aki megengedi magának, mert megengedheti, hogy szinte teljesen passzívvá és önállótlanná váljon, mert a másik úgyis mindig mindent megold helyette. Nem gondoljuk, hogy ez bármelyik fél számára előnyös felállás, a passzív felet egy idő után zavarni kezdi az önállóság, a kompetenciaérzés, az autonómia hiánya, neheztelő, dühös és ellenséges lesz, majd teljesen bezár, és talán máshol, a kapcsolat falain kívül kezdi keresni a saját önértékelése megerősítését.
A szolgalelkű fél sem érzi jól magát, mártír játszmába kezd, mert ő a „lelkét kiteszi”, de a másik „egy szalmaszálat sem rak keresztbe”. Nem veszi észre, hogy nem hagy teret a másiknak a cselekvésre, döntések meghozatalára. A túlzott áldozatkészség, önalávetés az alacsony önbecsüléssel is összefügg. Egy alacsony önbecsülésű társ saját értékeiben való hite, testi-lelki jólléte kizárólag a másik ítéletétől, vagy aktuális hangulatától függ, csakis a másikra gondol, megfeledkezve önmagáról.
Az önfeláldozó életvitel mindaddig működik, míg be nem telik a pohár, és fel nem üti a fejét valamilyen testi tünet. Jelen van az állandó magas stressz-szint, hiszen szinte mindig a körülötte állók vágyaira és szükségleteire figyelnek, legyenek azok magánéleti vagy munkakapcsolatok. A betegség megjelenése felborítja a megszokott rendszert: eddig ők szolgáltak és szolgáltattak, oldották meg folyton szeretteik ügyes-bajos dolgait, ezután a család többi tagjának kell mindezt megoldani. A kiszolgáltatottság érzést eddig minden erővel igyekeztek elkerülni, ezt nagyon nehéz most elviselniük, hiszen nem bíznak abban, hogy mások képesek felelősséget vállalni őértük annyira és úgy, ahogyan ezt ők tennék.
Az önfeláldozás sémából való gyógyulást csakis az tudja meghozni, ha megtanulja felismerni és kifejezni mély érzelmi igényeit, hogy ne legyen szüksége egy betegségre, vagy fájdalomra, hogy szükségleteit végre legyen bátorságra megmutatni, jelezni kapcsolataiban.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? és A kapcsolat, amiért megéri című könyvek szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
További írások – férfiaktól: A férfi útja, Társadalmi témák;
írások a Férfiak Klubja Női Támogatói Köréből: női írások nemcsak nőknek;
interjúk ismert férfiakkal: Körkérdés.
Fotó: Chris Madden
