Hugh Marston Hefner 1926-ban született Chicagóban, egy szigorú metodista családba. Az édesanyja azt szerette volna, ha Hugh-ból misszionárius lesz, mint ahogy bizonyos értelemben lett is, de nem úgy, ahogy azt az anyukája gondolta.
Hefner 27 éves volt, amikor 1953-ban kiadta a Playboy magazin első példányát, amiben a közhiedelemmel ellentétben nem az volt az újdonság, hogy meztelen nőket mutogatott. Pornográf képek és irodalom addig is létezett (egy kommunikációkutató szerint minden új médiumot először pornográfia terjesztésére használtak), csakhogy egészen a Playboy megjelenéséig ez a jelenség a társadalom perifériáján volt található, a közvélemény lenézte azt, aki ilyesmivel foglalkozott akár előállítóként akár felhasználóként, mert normális ember ilyet nem csinál. A Playboy volt az első, amelyik a mainstream részévé tette a pornográfiát, társadalmi elfogadottságot vívva ki ezzel neki. Most néhányan azt mondhatnák, hogy meztelen nők mutogatása nem pornográfia, de ez csak azért van, mert azóta hihetetlen módon megemelkedett az ingerküszöbünk. 1953-ban ruhátlan nők szexuálisan kihívó pózban történő mutogatása pornográfiának számított. A mai pornóipar Hugh Hefner fürdőköpenyéből bújt elő. Hogy az 1953-ban alapvetően vallásos és erkölcsös USA-ban miként válhatott a fősodratú média részévé egy pornómagazin, annak külön érdekes története van, amiben óriási szerepet játszott egy bizonyos Alfred Kinsey, akiről majd egy következő cikkben fogunk írni.
Az ördög maga
Hogy gonosz ember volt-e Hugh Hefner? Ha hihetünk a dokumentumfilmben megszólaló egykori Playboy nyusziknak, minden bizonnyal igen, ahogy Harvey Weinstein és Jeffrey Ersptein is gonosz emberek – voltak. Ugyanakkor Hefner saját magát „rendkívül erkölcsös fickóként” jellemezte, aki a „playboy filozófia” alapján élt. Hefner minden cselekedetével metodista neveltetése, illetve az akkori amerikai társadalom „prüdériáját” kívánta lebontani, aminek helyébe a „totális szabadságot” kínálta. És élete végéig valóban hitte is, amit mondott, hiába mentek körülötte tönkre életek, beleértve a sajátját is. Egyik barátnője, Sondra Theodore, aki a ’70-es évek végén és a ’80-as évek elején öt évig járt Hefnerrel, mondta a következőket: „Sorozatban jöttek a fiatal lányok, egyik a másik után frissen, fiatalon, üdén, gyönyörűen, és én néztem, hogy miként fakul meg és tűnik el a szépségük. Semmit sem jelentettünk neki. Olyan volt, mint egy vámpír. Évtizedeken át szívta ki az életet ezekből a lányokból.”
Legközelebbi bizalmasai azt mondják, annyira arra összpontosított, hogy minden pillanatot a lehető legteljesebb mértékben kiélvezzen, hogy naponta másfél-két kiló M&M-et evett, 40 Pepsit ivott, és órákat töltött a videójátéktermében vagy a medence mellett – mint egy gyerek, aki nem volt hajlandó felnőni. A Los Angeles Timesnak adott interjúban 1992-ben Hefner erről a következőket mondta: „Életem nagy része olyan volt, mint egy kamaszkori álom a felnőtt létről … és ezt az életet én találtam ki magamnak.”
Ám a csokidrazsé és az üdítő mellett sokkal sötétebb dolgai is voltak Hefner kamaszkori áloméletének. Például az alkalmazottait elküldte, hogy irassanak fel maguknak az orvosukkal Quaalude-ot, egy erős barbiturát-származékot, amit „randidrognak” is szoktak nevezni – Hefner „combszéttárónak” hívta – majd elvette tőlük a gyógyszert és egy üvegbe rakta a hálószobájában, ahol kokaint, amfetaminokat és marihuánát is tartott. Karissa és Kristina Shannon ikertestvérek a brit Sunday Mirrorban meséltek arról, milyen volt, amikor 19 évesen ágyba bújtak Hefnerrel: „Azt mondta nekünk, hogy a drogok segítenek oldani a szorongásunkat.” Hefner Quaalude-ot adott nekik, amitől „ellazultnak és zavarosnak” érezték magukat. Ekkor kezdődött az aktus. Miután vége lett, Shannon ikrek a következőt mondták róla: „Borzalmas és durva volt. Mocskosnak éreztük magunkat, undorodtunk magunktól, mintha a testünk nem hozzánk tartozna… Majdnem hajnali 5 óra volt, amikor visszamentünk a szobánkba, és mind a ketten egyetértettünk abban, hogy ez az ember az ördög. Fekete lelke van. A pokolba kerül.” És a Shanon ikreken kívül még többeknek ez volt a véleménye Hefnerről. Egy másik playmate öngyilkosságot követett el és búcsúüzenetként azt írta a szobája falára, hogy „Hugh Hefner maga az ördög”. És magától Hefnertől sem állt messze ez a párhuzam, egy alkalommal a következőket mondta: „Ha valakinek joga van a maga módján hinni Istenben, akkor joga van a maga útján eljutni az Ördöghöz is.” A playboy filozófia krédója.
„A szólásszabadság bajnoka”
Hefner valójába nem csinált mást, csak következetesen ragaszkodott a teljes autonómiához, amit ő „totális szabadságnak” nevezett. Harcolt minden ellen, ami kötöttséget jelentett, és hirdette, hogy mindenkinek szabadságában kellene állnia bármit tennie, amihez kedve van. „Társadalmunk egyik nagy iróniája az, – nyilatkozta egy alkalommal – hogy ünnepeljük a szabadságot, miközben korlátozzuk az élet azon részeit, ahol a leginkább szabadnak kellene lennünk”, ami alatt a szexet és a nemi önkifejezést értette. A szexben a „belegyezést” abszolutizálta, azaz bármilyen szexuális tett jó, ha abba beleegyeznek. És ha ez a beleegyezés nehezebben ment, akkor a gátlásokat kábítószerekkel és randidrogokkal igyekezett feloldani. Nem csoda, hogy a teljes szexuális felszabaduláson kívül a kábítószerek legalizálása mellett is kardoskodott, amivel a politikai spektrum és a média egy részének az ünnepelt sztárja is lett. Még díjakkal is kitűntették a „szólásszabadságért” folytatott munkájáért (ami az ő esetében a pornográfiát jelentette). A szólásszabadság eme nagy bajnoka ugyanakkor a birtokán mindenhol kamerákat helyezett el, hogy mindenkinek minden mozdulatáról tudjon, nehogy valaki ellene fordulhasson és hogy mindenkiről legyenek kompromittáló felvételei, aki a birtokán megfordul, ha esetleg szükség lenne rá. (Ugyanez volt a stratégiája a Playboy magazinnal egyévben, 1953-ban született Jeffrey Epstein-nek is, aki a börtöncellájában lett öngyilkos, miután kiskorúak megrontása miatt perbe fogták.)
A média már sokszor beszámolt arról, hogy milyen szigorú szabályok között éltek a playboy nyuszik Hefner birtokán – nem lehetett például rajta kívül más kapcsolatuk (állítólag azért, mert az ártana a Playboy brandnek), nem szólalhattak meg, amikor Hefner beszélt, nem látszhatott rajtuk, hogy részegek vagy kábítószer hatása alatt vannak és nem jöhettek-mehettek szabadon a birtokon, aminek betartásáról Hefner személyi testőrei gondoskodtak. De ezen felül Hefner nem is vette emberszámba a playmateket. Kikötötte, hogy aki a beköltözik hozzá a luxusvillájába, az vállalja, hogy nem néz a szemébe, amikor találkoznak, nem igényli, hogy Hefner tudja a nevét, és nem szólhat hozzá, hacsak Hefner nem szólítja meg őt.
Hefner a „totális szabadságát”, ami a pillanatnyi vágyainak az azonnali és korlátok nélküli kiélést jelentette, mások szabadságának a korlátozása árán érte el, amibe – elvileg – azok „beleegyeztek”. De nem nehéz belátni, hogy nem csak a rezidens nyuszik, hanem maga Hefner sem volt szabad: a saját vágyainak a rabja volt. Ha valamelyik vágyának kielégítése késedelmet szenvedett, akkor dührohamot kapott. És noha a korlátlan M&M drazsé és Pepsi fogyasztás, a hajnalig tartó videójátékozás, a drogok és a gátlástalan szex miatt bizonyára sokan irigyelték és irigylik még ma is Hugh Hefnert, igazából egy szánalomra méltó emberről van szó, aki képtelen volt kivergődni a kamaszkorból és valódi férfivá válni. Ha nem marketingelte volna magát a szabadság szószólójának, akkor sokkal tisztábban látnánk, hogy mi is volt Hefner valójában: egy kábítószerfüggő, szemétláda strici.
Krúdy Tamás
Fotók: time.com
