A történet: adott egy négyfős „család”: egy gyermekük születése után egymástól érzelmileg eltávolodott, megértést máshol kereső házaspár – egy gyenge személyiségű, reménybeli feltalálóból, az elhanyagolt gyermek szintjére visszafejlődött apa (Georges, akit Rancsó Dezső játszik) és az egyszem fiába szerelmes, öngyilkos hajlamú, érzelmileg ugyancsak gyerekszinten tengődő anya (Yvonne, Csarnóy Zsuzsa) –, továbbá egy határozott, a család életét terelgető, de saját életét elrendezni nem tudó, sógorába szerelmes, annak valaha menyasszonya volt nagynéni (Léonie, Udvarias Anna), és egy felnőni képtelen, helyesebben szülei által felnőni nem engedett huszonéves fiatalember (Michel, Ember Márk). Ebbe a különös és zárt családi körbe kerül be egy fiatal lány (Madeleine, Jeney Luca Viktória). Pontosabban először a férfiak menekülnek hozzá, hogy kiszabaduljanak a család fojtogató, levegőtlen közegéből, de pechükre mindkettőjüknek ugyanaz a nő tetszik meg. Amikor ez kiderül, azonnal felborul a velük élő nagynéni által fenntartott kényes egyensúly, aki megpróbál ebben a fájdalmas titkokkal teli őrületben kétszer is rendet vágni – először a lány kegyetlen elüldözésével, másodszor a lány be-, illetve visszafogadásával – majdnem teljes sikerrel. Azért csak majdnem, mert az anya az utolsó pillanatban megint elgyengül, és a szerelmes fiatalok csókolózását látva hirtelen felindulásból öngyilkos lesz, örökre kétségessé téve gyermeki és felnőtt lét között ingadozó fia boldogságát. Jean Cocteau saját darabjából nagy sikerű filmváltozatot is rendezett, Jean Marais-val az egyik főszerepben, a legendás magyar tévéváltozatban pedig Gábor Miklós és Vass Éva játszották a főszerepeket.
A Párizsban, vagyis a szerelem, a hűtlenség és a végletekig feszített családi drámák városában játszódó ötszereplős színmű egy érzelmi hullámvasút, melyben egyenként mindenkivel együtt tudunk érezni – a gyenge személyiségű, a családból kifele menekülő apával, a gyermekéhez végletesen ragaszkodó anyával, a mindent megoldó, boldogtalan nagynénivel és a bohókás, sorsszerűen Ödipusz-komplexussal küzdő fiatalemberrel is. És persze a szerelmes fiatal lánnyal is, akit először az ötvenes, boldogtalan apa talál meg, majd annak fia. És miközben mindenkivel együtt érzünk, azt is tudjuk, hogy ez így nagyon nincs rendben, ez természetellenes és egészségtelen (és persze erkölcstelen, de ezt most tegyük egy kicsit félre). Érthető, hogy ebbe a házassági hűtlenséggel és érzelmi zsarolással telített zárt családi körbe nehezen talál magának utat a fiatalember által érzett őszinte, de nem feltétlenül érett szerelem, hiszen közben a fiú huszonévesként még mindig anyját tartja legjobb barátjának (egymást becézik, anyját saját nevén és nem anyának szólítja, gyermeki játékokat játszik vele), így nem csoda, hogy váratlanul érik a felnőtt érzelmek, amit Madeleine iránt érez, aki ugyancsak három évvel idősebb, de jóval érettebb nála, és láthatóan édesanyját is helyettesíteni kezdi.
Az előbbiek ismeretében azon sem csodálkozunk, hogy amint Michel elkezdi levetkőzni ártatlan, kisfiús énjét, és ösztönszerűen utat tör magának férfiassága, anyja rettentően nehezen viseli el fia „elvesztésének” még a gondolatát is. Annyira, hogy az anyja baráti támogatására és elengedésére vágyó szerelmes fiatalembernek ilyeneket vág a fejéhez az első máshol töltött éjszaka után: „inkább az öngyilkosság, mint a szégyen”, „nem mehetsz el itthonról, amíg én élek, addig Isten a tanúm, hogy nem veszed el ezt a kurvát”, „lecsukatlak”, „ezért szültelek, ezért töröltem ki a feneked?”… A magát megcsaltnak érző anya egy önző gyermek féltékenységével esik neki a fiának, aki elkezdi őt kívülről látni és jelezni neki, hogy „cikinek”, „gáznak” tartja. Léonie is megpróbálja szembesíteni önzőségével, természetesen sikertelenül. Amikor pedig kiderül az apa számára, hogy fia új barátnője az ő szeretője, ő is féltékeny lesz saját gyermekére és ugyancsak egy önző gyermek féltékenységével azonnal rááll a bosszúra – amit ugyan Léonie talál ki, mert azt hiszi, hogy csak úgy őrizheti meg a „családi békét”, ha elüldözi a lányt. Viszont amikor megismeri őt, és rájön, hogy egy „rendes lányról” van szó, aki valóban nagyon szereti a fiút, ugyanolyan határozottsággal próbálja visszahozni az elkergetett lányt a családba, és ennek során igyekszik önzőségével szembesíteni az apát is.
Végül sikerül meggyőzni mindkettőjüket, hogy önzőségüket (hiúságukat is) áldozzák fel fiuk érdekében (milyen nonszensz kérés lenne ez egy egészségesen működő családi körben), amit meg is ígérnek, de amikor a valósággal szembesülnek, az anya egyszerűen képtelen elfogadni, hogy egyedül maradt, és egy hirtelen felindulásból úgy dönt, véget vet az életének. A felnőtteket nem kell félteni, hiszen Léonie szinte kívánja Yvonne halálát, és csak arra vár, hogy Georges végre észrevegye – kérdés persze, hogy vajon kihez fog menekülni az egyedül maradt férfi: hozzá, aki kéznél van, de sosem kellett, vagy majd újra kifele kacsingat. De ami ennél sokkal nagyobb és fontosabb kérdés, hogy az anyja által tulajdonképpen el nem engedett, annak halálától sokkos állapotba kerülő fiú képes lesz-e ezen a veszteségen túllépni, normális felnőtt életet élni, egészséges párkapcsolatot létrehozni szerelmével, akinek ezek után anyját még inkább pótolnia kell. Az utolsó jelenet, amelyben a halott anyja mellé bebújó fiúhoz nem tud hozzá(f)érni a fiatal lány, a következőt jelzi: a transzgenerációs hatás kódolt, legalábbis addig, amíg a terhes családi örökséggel tudatosan szembe nem néznek.
Családi dráma egy gyermek születése okán szétment, valójában sosem ápolt házasságról, hűtlenségről és szerelmi cselszövésekről, igaz szerelemről, egészségtelen gyermek-szülő kapcsolatról, Ödipusz-komplexusról, fel(nem)növésről és el(nem)engedésről, transzgenerációs hatásokról – ajánlom mindenkinek, akinek mindezek a témák ismerősek, de azoknak is, akik úgy érzik, szerencsésen elkerülték ezek a családi jelenségek.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: Antal-Ferencz Ildikó
