Nemrég találkoztam egy nagyon rendes sráccal/fiúval/fiatal férfival – nehéz eldöntenem, hogy melyik volt. Bemutatkoztunk egymásnak: „Szia, Szabolcs vagyok” – mondta. Családnevet nem tett hozzá, sem a Szabolcs elé, sem mögé. Megfigyeltem, hogy mostanában, sőt, már egy ideje divat bemutatkozáskor csak a keresztnevet mondani. Tisztelet a kivételnek, persze, de úgy tapasztalom, hogy a fiatalabbak körében már az az alap, hogy a vezetéknevüket elhagyják. Vajon miért? Nyilván azért, mert azt gondolják – öntudatlanul, persze –, hogy az nem fontos, mert nem árul el róluk semmit. Vagy olyasmit árul el róluk, amit nem szeretnének. Pedig a családnevével az ember egy olyan hovatartozást fejez ki, amit a keresztnevével nem tud. Azzal, hogy „Szabolcs vagyok” nem sokat árulok el magamról, legfeljebb arra lehet következtetni belőle, hogy a szüleim éppen milyen mentális állapotban lehettek, amikor a nevemet kitalálták.
Nem is olyan régen, amikor a család még egy bombabiztos intézmény volt, amire egy életen keresztül lehetett számítani, a vezetéknév fontosabb volt az embereknek, mint a keresztnév, mert egyértelmű hovatartozást jelölt. Amikor a keresztnévnek még elsősorban nem esztétikai értelemben tulajdonítottak jelentőséget, és a férfiak 80%-át Józsefnek, Jánosnak, Lászlónak, Istvánnak, Pálnak vagy Ferencnek hívták, akkor az énemnek – az identitásomnak – a legfontosabb összetevője az volt, melyik családból származom. Nem olyan régen még a mai ember fülének már egészen lehetetlenül hangzó családneveket is büszkén viselték és mondták a tulajdonosaik. A családnévnek ugyanis nem az esztétikai szépsége számított, hanem hogy a viselésével bekapcsolódtam azon férfiak hosszú sorába, akiken keresztül a családunk nyilván volt tartva, és akiken keresztül csatlakozhattam az emberiség egészének történtéhez, vissza, egészen a kezdetekig (Ádámig és Éváig). Nem véletlen, hogy eredetmagyarázó szent iratoknak – így a Bibliának is – fontos eleme a genealógia, amikor a szerző felsorolja egy adott szereplő származását.
Az, hogy a fiatal emberek már nem büszkeséggel a hangjukban mondják a családnevüket, sőt mi több, egyáltalán nem is mondják, egy nagyon fontos társadalmi változásnak a jele, nevezetesen, hogy a család már nem az a bombabiztos intézmény, amire tűzvészben és özönvízben számítani lehet. A házasságoknak több mint a fele végződik válással, az élettársi kapcsolatok pedig még ennél is nagyobb arányban bomlanak fel, aminek következtében a gyerek úgy nő föl, hogy a szülei nem élnek együtt. És nagyon nehéz egy olyan családból stabil identitást szerezni, amelyik a gyakorlatban nem létezik. Ha valakinek a vezetékneve Bergengócz, de a Bergengócz család már rég felbomlott, akkor abból nehéz stabil identitást szerezni, függetlenül attól, hogy mind a biológiai apjához, mind a biológiai anyjához külön-külön szoros, meghitt, jó viszony fűzi. Az egység, amiből a biztonságos identitás származik, megbomlott. Vagy képzeljük el azt a helyzetet, amikor a gyerek családneve Bergengócz, a nevelőapjának, anyja második férjének Óperencziás a vezetékneve, az anyjáé pedig Üveghegyi, ami a lánykori neve, mert elhatározta, hogy ő férfi nevét soha többé föl nem veszi. Vajon hogyan érezheti magát az a gyerek, amikor a családjával együtt be kell mutatkoznia, és az ő neve egyik gondviselőjének a nevével sem egyezik? Hogyan tud ehhez a patchwork közösséghez kötődni? És ez nem azt jelenti, hogy mindeközben ne lehetne nagyon jó viszonyban a nevelőapjával. Csakhogy a történelmi tudat, a folytonosság, a közösségérzés és -vállalás, a kapcsolódás az enyémet megelőző generációk hosszú sorához megtörik. Természetesen nincs olyan gyerek, akiben mindez tudatosodna, a divat viszont, hogy bemutatkozáskor elég csak annyit mondani, „Szia, Szabolcs vagyok” a legbiztosabb jele mindennek.
Krúdy Tamás
Fotó: Image by wayhomestudio on Freepik
