Akik nem most kezdik alkalmazotti karrierjüket, azok biztosan észrevették, hogy ma sokkal többet kell dolgozni, mint 50, 20 vagy akárcsak 10 évvel ezelőtt. A kapitalizmus egy olyan szakaszában élünk most, amikor már nem elég valakinek a munkaereje, a cég az egész személyét akarja szőröstül-bőröstül. Az okostelefon nem pusztán lehetőséget teremtett rá, hanem kötelezővé tette, hogy mindenki mindenkor elérhető legyen. Evidensnek tekintik, hogy az alkalmazott mindig olvassa az e-mailjeit, nézi a facebook oldalát, stb. és bármikor elérhető, hadra fogható. A nyugati világban a munka-magánélet egyensúly teljesen egyértelműen eltolódott a munka irányában. A legnagyobb amerikai kereskedőcégnél, az Amazonnál például az a mondás járja, hogy a munka-magánélet egyensúlyból messze első helyen van a munka, második a magánélet és valahol a sorvégén lemaradva kullog az egyensúly. (Aki tud angolul, érdemes elolvasnia a New York Times cikkét a témában.) Amikor a munka és magánélet konfliktusba kerül, teljesen egyértelmű a munkaadó, de mára már a munkavállaló számára is, hogy a munka az első. Horror sztorikat lehet arról olvasni, hogy miként rendelték be dolgozni a munkavállalót ambuláns műtét, baleset vagy éppen a házastársa halálának napján is. A kapitalizmus mostani szakaszában a cégeknek egyértelműen az a célja, hogy egészen a teljesítőképességük határáig tolják a munkavállalóikat. Ezt persze csak úgy teheti meg, ha sorbanállás van a munkahelyekért, ha kidől valaki, azonnal új ember lép a helyére. És valóban lép is, mert akinek van munkája, annak „mindene” van, akinek meg nincs, annak „semmije” sincs. A munkahelyen kívül nincs élet.
Az egyedülálló szingli számára valóban nincs is. Látszólag ugyan van – hasonszőrű társaival hatalmas bulikat csap, rendszeresen wellness-be jár, edzi magát, hogy jól nézzen ki, személyi edzője, dietetikusa „life-coach-a”, stb. van és élvezi a pénzen vett szabad életet – ez azonban csak látszólag más élet, valójában ugyanaz, mint amit a munkahelyén él. Annak pusztán a meghosszabbítása, egy másik fázis, a logikája azonban ugyanaz. Ez a regenerálódás fázisa, ki kell ugyanis engedni a gőzt, le kell vezetni a feszültséget, újra kell tölteni az elemeket, (mindenki számára ismerős kifejezések), hogy ne égjen ki rövid idő alatt és a munkahelyen tovább pöröghessen ezerrel. Az ilyen ember a munkahelyének a rabszolgája, valódi élete a munkahelyén kívül nincs. Innen származnak a „barátai”, a szexpartnerei, és emberi kapcsolatainak a többsége.
Ezzel szemben a családapa egy teljesen új világba lép be, amikor hazaér. Vannak például valódi ünnepei. Számára egy születésnap vagy a karácsony nem pusztán egy újabb ürügy arra, hogy „beb****on”, mert ki kell engedni a gőzt. Vannak valódi emberi kapcsolatai, az identitását nem pusztán a cégen belül betöltött pozíciója jelenti és így tovább, személyes autonómiája onnan származik, hogy tudja, a cégen kívül is van élet. A grandiózus társadalmi kísérletben, amelyet a modern kapitalista cégek folytatnak a munkavállalók minél hatékonyabb kihasználása érdekében a családapa nem a legjobb alany, mert „kilóg” a cégből, van valódi élete – szemben a szinglivel, akinek nincs. Még akkor is, ha családját eltartani vágyó apa a munkahelyén kénytelen felvenni a versenyt a csak magukért felelős szinglikkel (a munkáltató nem tesz különbséget a munkavállalói között családi állapotra való tekintettel), még akkor is „megbízhatatlan”, mert más logikára működik az élete.
Ajánló: Vállvetve Apával
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
Pedig a modern kapitalista cégeknek is hálásnak kellene lennie a családapának, aki nemcsak dolgozik, hanem hosszútávon a munkaerőt is újratermeli azzal, hogy gyerekeket vállal. Aki csak a rövidtávú érdekeit nézi, az saját maga alatt (is) vágja a fát. Családot vállalni ma radikális, szinte forradalmi tett, ezek az ellenállás utolsó bástyái a mindent bekebelezni akaró pénzéhséggel szemben.
Neo
Fotók: pipitdapo via Foter.com / CC BY JD Hancock via Foter.com / CC BY
