Évek óta nem voltam a Kolibri Színházban, pedig a most már kamasz fiaimmal sokszor megfordultam ott egy időben, és tudom, hogy mindenféle korosztály számára kínálnak izgalmas, nívós (báb)színházi előadásokat. Legutóbb online néztünk meg a 8 éves kislányommal egy autista kislányról és a környezetvédelemről szóló előadást, de arra már nem is emlékszem, hogy élőben mikor jártunk ott utoljára. A Locspocs sorozatot sem ismertem, így aztán teljes volt a (szerencsére kellemes) meglepetés, nemcsak lányomnak, hanem számomra is.
A történet főhőse Locspocs, a bátor kis tengeri szörny, aki eleinte félt a víztől, de megtanult úszni és komoly hőstetteket hajtott végre azért, hogy megtalálja elveszettnek hitt szüleit. E legújabb részben Locspocs már fiatal felnőtt szörnyfiú, aki házasodni készül, szíve választottja pedig az a japán sárkánylány, Hamayokó, akivel még kölyökkorában barátkozott össze. Szerelmük tehát kibírta a felnőtté válás nem könnyű időszakát és a köztük lévő fizikai távolságot, csakhogy jelentős természet adta különbözőségük okán egyikük szülei sem örülnek a házassági tervnek, sőt minden áron meg azt akarják akadályozni. „Tűz és víz nem egymáshoz való!” – állítják, Locspocs és a lány azonban nem hagyja magát, és tűzön-vízen át küzdenek a szerelmükért.
Az élénk színű, minőségi anyagokból készült, klasszikusan kreatív jelmezeknek, a tehetséges (báb)színészek játékának, a vicces szövegnek és persze Novák János igazgató-rendezőnek is köszönhetően az előadás minden perce élvezhető a felnőtteknek is. (A meseszereplők többnyire emberek – a két főszereplő Nizsai Dániel és Nyirkó Krisztina megérdemli nevének említését; és csak néhány bábot használtak, amelyek izgalmasan egészítették ki a darabot.) Bár a szerelmi történet nyilván happy enddel végződik, de azért egyáltalán nem mellékes az odáig vezető út sem: a sárkánylány elrepül szerelméhez, meglátogatni őt, de útközben lezuhan a magas hegyek között, a szörnyfiú a lány apjának segítségével utánamegy és megkeresi. Ezalatt a szörnyek szigetét ellepő sárkányok fogva tartják a fiú szüleit és népét, azzal fenyegetve őket: ha Locspocs nem hozza vissza Hamayokót időben, akkor a harmadik napon felégetik a szörnyszigetet.
A repülő sárkányoktól természetükből adódóan fizikailag is jelentősen különböző tengeri szörnyek kevésbé harciasak, mint ellenfeleik, így értelemszerűen ők teszik meg az első lépést a kibékülés útján. Locspocs édesanyja, Jenny finom pogácsát kínálva szelídíti meg a rájuk „vigyázó”, harciasságukat éhségük miatt feladó japán sárkányokat, így végül a fiatalok már egy kevésbé ellenséges, de barátinak vagy rokoninak azért még nem mondható vegyes társaságba érnek vissza – viszont ez olyan hírrel teszik, hogy a szülők végül áldásukat adják gyermekeik frigyére. És persze ez a lényeg, de azért itt sem mellékes a szerző által választott megoldás.
Mivel e recenziót valószínűleg a gyerekek még nem olvassák, a szüleik pedig talán nem fogják nekik elárulni, én lelövöm a megoldás poénját: a hazatérésük közben a Senki szigetén megpihenő szerelmespár lány tagja az együtt töltött éjszaka utáni reggel egy szokatlan formájú sárkánytojást találnak a közös fészkükben, így azt viszik haza a szüleiknek, akik így már természetesen nem tudtak ellenállni sem a házasságnak, sem az unokáknak. A többesszám nem véletlen, mert a furcsa színű tojás egy ikerpárt rejt, mely természetesen nagyon édes, és egyikük inkább japán sárkány, a másikuk inkább tengeri szörny, de mindkét állatfajból tartalmaznak jegyeket. Ez tehát a szerző megoldása e kedves, bár alapvetően természetellenes szerelemre. Kedvenc jelenetem az, amikor a tojásról csak később értesülő szörnyfiú egyszer csak felkiállt: „Apa vagyok!”.
A gyermekek lelkesen tapsoltak, és persze én is örülök, mert elsőre tökéletes megoldásnak találom, de aztán egyre inkább elgondolkodom: mi lesz így a gyermekek sorsa? Hiszen sem nem sárkányok, sem nem tengeri szörnyek, vajon biztosan befogadja őket egyik vagy másik állattársadalom? És akkor eszembe jut egy jelenet, amit akkor el is felejtettem: amikor a nagyszülők kikapják a fiatal szülők kezeiből a hozzájuk jobban hasonlító unokákat azzal, hogy majd ők felnevelik őket, a fiatal szülők tiltakoznak: nem, nem, a picik az övék. Rendben, de hol nevelitek fel őket, jön a kérdés, mire a fiatalok így válaszolnak: a Senki szigetén. Ez vár(na) tehát a társadalom számára szokatlan természetű gyerekekre? Jó ez a megoldás? Egyre kevésbé érzem, hogy igen. Ettől függetlenül ajánlom az előadást, csak javaslom figyelni gyermekeink ez irányú esetleges kérdéseire is.
Antal-Ferencz Ildikó
Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.
*
Fotók: jegy.hu
