Mi emberek azt szeretjük, ha egyensúlyban vannak a dolgaink. Ha mindenből éppen annyi van, amennyi kell. Ösztönösen vonzódunk a szimmetriákhoz. Például egy arcot is annál szebbnek látunk, minél szimmetrikusabb. Illetve megfordítva inkább igaz: annál disszonánsabb érzést kelt bennünk egy arc mennél aszimmetrikusabb. (Ennek egyébként, az az evolúciós értelme, hogy minden aszimmetria valami még magzati korban, méhen belül lezajlott rendellenességre utal – erre „figyelmeztetnek” a külső jegyek.) Működik hát bennünk egy velünk született arányérzék, amelyik segítségével a szépséget értékeljük és ennek alapján azt is meg tudjuk ítélni, hogy ha látunk két embert, azok mennyire illenek össze.
A legmeglepőbb, hogy a legtöbb pár nagyon is összeillik. Ha osztályozni kellene a szépséget (ahogy ezt sokan saját kedvtelésükre meg is teszik), akkor a párok túlnyomó többségénél nő és férfi ugyanabba a kategóriába tartozna. Az emberek valahogy az évek során tisztába kerülnek saját fizikai vonzerejükkel és öntudatlanul is ugyanabból a „ligából” választanak maguknak párt. Sőt, sok esetben még hasonlítanak is egymásra – ami a bölcsek szerint jó előjel a kapcsolat tartósságát illetően.
A történetnek, amit most el szeretnék mesélni, azért kellett így megágyazni, mert sokáig nem állt össze bennem a kép, hogy az a férfi, illetve nő, akik ugyanazt a gyereket öltöztetik az iskolában, ahová az én gyerekeim is járnak, házaspár lehetnek. Egyik nap az egyik jött, másik nap a másik, és nem tudtam őket összekapcsolni, akkora volt kettejük között a kontraszt. Egyszerűen az én szememben nem illettek össze. Ösztönös dolog volt ez, ami a tudati küszöbömet egészen addig nem is lépte át, amíg meg nem láttam a két embert egymás mellett egy iskolai ünnepségen, kézenfogva. Akkor esett le, hogy ők ketten nyilván házaspár. Mint említettem már, a különbség fizikai vonzerő tekintetében a két ember között akkora volt, hogy az mindenkinek szemet szúrt.
Elkezdett érdekelni, hogy miként kerülhettek össze. Egyszer az iskolában egy szülői fehérasztalos összejövetelen valahogy rájuk terelődött a szó, akkor ismertem meg a történetüket. Erzsébet (ez természetesen nem a valódi neve) második gyerekként született a családjába, két évvel a nővére után. Mária, a nővére szőke, copfos, kékszemű, gyönyörű kislány volt, amilyet minden szülő szeretne. Erzsébet azonban nem. Egy teljesen normálisnak mondható várandósság után a születésekor derült ki, hogy egy hatalmas tűzfolt borítja be az arcának több mint a felét. A szülei teljesen kétségbeestek. Az apja néhány év múlva elhagyta a családot és külföldre költözött. Az édesanyját pedig gyötörte az önvád, és képtelen volt beletörődni a helyzetbe. Orvostól orvosig cipelte a kis Erzsébetet, de senki nem tudott rajta segíteni. Aztán amikor már egy kisebb vagyont hagyott ott mindenféle „természetgyógyász” sarlatánoknál, akik különböző kenőcsökkel és oldatokkal kenegették Erzsébet tűzfoltját minden eredmény nélkül, akkor ő is feladta. Beletörődött, hogy ez a lány nem fog férjhez menni, ami talán nem is baj, mert legalább lesz mellette valaki.
Erzsébet Józseffel egy zarándoklaton ismerkedett meg. Ugyanazzal a busszal mentek Medjugorjéba. Teljesen véletlenül egymás mellé ültek, de állítólag az út feléig nem is szóltak egymáshoz. Mind a kettő nagyon visszahúzódó ember. Nem ismerem Józsefet közelebbről, de ránézésre az az egykori osztálytársam jut eszembe, akiről sokáig azt se tudtuk, hogy velünk jár, annyira csendes és magábaforduló volt. Az a típusú fiú, aki már azért is bocsánatot kér, hogy létezik, és aki egyedül az édesanyja szemében lehet szép. De ez egy férfinál nem akkora probléma: ha csak egy fokkal szebb az ördögnél, talál magának feleséget. Így talált egymásra József és Erzsébet. Összeházasodtak, és közös otthonba költöztek. Időközben Erzsébet nővérének született egy gyereke, akit az élettársa nem akart felvállalni, elhagyta őket, és Mária hazaköltözött a kisbabával. Így az édesanyjuk sem maradt egyedül.
A történet itt véget is érhetne, ám ekkor következett a fordulat. Előkerült ugyanis a lányok apja, aki Svájcban talált egy klinikát, ahol egy vadonatúj módszer segítségével korrigálni tudják a bőrhibákat, köztük a tűzfoltot is. Erzsébet már nem akart menni, bár valószínűleg egész fiatalkorában erre a lehetőségre várt, a szülők viszont úgy érezték, hogy ennyivel tartoznak a lányuknak. Rábeszélték, Erzsébet el is ment és alávetette magát a beavatkozásnak.
És Józsefnek, ennek a se vonzónak, se jó svádájúnak nem mondható férfinak így lett egy minden standard szerint gyönyörű felesége.
Itt tartunk most, a történet folytatódik, és még csak nem is sejthető, hogy mi lesz a vége.
Krúdy Tamás
Fotó: Image by cookie_studio on Freepik
