A japánok közmondásosan sokat dolgoznak és szintén közmondásosan hűségesek a vállalatukhoz. A 12 órás munkanap egyáltalán nem megy ritkaságszámba, inkább átlagosnak számít, de vannak munkakörök és pozíciók, amelyekben még ennél több időt is töltenek bent a munkahelyükön – nem feltétlenül produktív munkával, hanem más, európai szemmel sok esetben fölösleges protokolláris tevékenységgel, ami mégis lényeges elemét jelenti annak, amit összefoglaló néven úgy nevezhetünk, hogy munka. Sokak előtt ismert a japán cégek élethosszig tartó foglalkoztatási modellje, ahol a pályakezdő egy céghez belépve a ranglétra legaljáról indul majd a szenioritása és a tehetségének mértékében lépked egyre feljebb, míg ideális esetben eljut a cégen belül a képességeinek legmegfelelőbb posztra. A japán munkaszervezés tehát a munkavállalóból indul ki, és neki próbálja megtalálni a legmegfelelőbb beosztást a cégen belül, ahol a legnagyobb hasznot hajthatja. Ezzel áll szembe a nyugati típusú vállalatmenedzsment, amelyik nem az embernek igyekszik megtalálni a hozzáillő legmegfelelőbb feladatot, hanem éppen ellenkezőleg, a feladathoz igyekszik megtalálni a megfelelő embert. Ez legjobban a „projektszemléletben” érhető tetten, amikor egy egészen konkrét feladatra keresnek embert, akitől nyomban meg is válnak, miután a feladatát elvégezte.
A klasszikus japán cégeknél nem csak a munkavállaló hűséges a vállalatához, hanem az is hozzá, aminek számos megnyilvánulási formája van, és nem csak anyagi, hanem egyéb téren is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a japán cégkultúra átalakulóban van, egyre nagyobb teret hódít a nyugati típusú menedzsmentszemlélet a klasszikus japán rovására, aminek meg is vannak az „eredményei”. Másfél évtizeddel ezelőtt jóformán nem volt munkanélküliség Japánban, és még a legnagyobb városokban sem lehetett látni hajléktalanokat. Ma már viszont egyre többen vannak, akik végleg kikerültek a munkaerőpiacról, és kapualjakban, összetákolt ponyvasátrakban húzzák meg magukat a hidak alatt, vagy a közösségi parkokban. Az elbocsátások nem csak a legszegényebbeket, hanem a középosztályt is érintik, a nagyvárosok utcáin megjelentek azok a céltalanul bolyongó hivatalnokok, akik reggel ugyanúgy felveszik az öltönyt, a nyakkendőt, hónuk alá csapják az aktatáskát, és elindulnak a munkahelyükre, mint korábban – csakhogy az a munkahely már nincs többé.)
Cikkajánló: Temetnénk a munkát? – Dolgozni erkölcsi kötelesség!
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
Nem is olyan régen a „hűség” a nyugati vállalati kultúrának is integráns része volt, és maradt mind a mai napig, bár sokszor már inkább csak a retorika szintjén. A mai nyugati vállalatok a legfőbb értékként a versenyképességet, az alkalmazkodóképességet és a rugalmasságot hangsúlyozzák, és ezt várják el munkavállalóiktól is, akiktől könnyű szívvel válnak meg, ha a körülmények úgy hozzák. A „bűnbeesés” akkor következett be, amikor a dolgozóról már nem mint személyről kezdtek el beszélni, hanem „erőforrásról”, mely váltást jól szemléltet, hogy míg a vállalatoknál régen „személyzetis” volt, addig ma HR-es, azaz humán erőforrás menedzser. Egy személy egyedi és megismételhetetlen, egy erőforrás viszont arctalan és személytelen, bármikor lecserélhető.
Az elszemélytelenedés, a versenyképesség mint legfőbb érték hangsúlyozása, a „projektszemlélet” eluralkodása, a hosszú távú alkalmazások megritkulása, valamint az a tapasztalat, hogy bárkinek egyik pillanatról a másikra megszűnhet a munkahelye és az utcán találhatja magát mindenfajta jövedelem nélkül, a munkavállalók esetében csökkenő biztonságérzetet és elkötelezettséget, valamint megcsappant hűséget eredményezett nemcsak a vállalat, hanem egymás iránt is. Ez utóbbi, azaz az egymás iránt érzett szolidaritás meggyengülése, pedig egy olyan szomorú „mellékhatás”, ami akár főhatássá is válhat. A munka ugyanis a társadalmi kohézió egyik legfontosabb eleme is.
A munka és a munkahelyek elbizonytalanodása a modern nyugati társadalmakban a pszichés szorongás egyik legfőbb forrásává vált. Dominque Schnapper francia szociológus ezt így foglalta össze: „Miután meg lett fosztva az időbeli és térbeli viszonyítási pontjaitól, a munkanélküli ember úgy érzi, hogy elvesztette a méltóságát. Egy olyan identitásválságon megy keresztül, amelyik nagy veszélyt jelent mind a családi életére, mind a családon kívüli személyes kapcsolataira. Az elszigetelődés és a deszocializáció lényeges elemei ennek a folyamatnak.”
A munkának alapvető szerepe van az ember pszichés jólétében, már csak azzal is, hogy struktúrát ad a gondolkodásának és ezzel az identitásának is. Tevékenységként a munka az a rendező elv, ami értelmet és szerkezetet ad a ráfordított időnek. A munka tehát alapvető szerepet tölt be az ember hétköznapjainak strukturálásában és folyamatosság-érzésének megteremtésében, mi több, a munka a legjobb ellenszere az unalomnak és az ürességérzésnek.
Cikkajánló: Ingyen pénz
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útja, Az FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetek, Körkérdés (interjúk), Férfiegészség.
Van egy barátom, aki már hosszú évek óta van rendszeresen munka nélkül. Időről-időre részt vesz egy-egy projektben, aztán marad a „háziasszonylét”. A felesége rendes alkalmazásban van, rendszeresen jár dolgozni, a három gyerek közül már csak a legkisebb van otthon, a nagyobbak kollégiumban laknak. Ennél a barátomnál a szemem láttára zajlott le az a folyamat, amiről az eddigiekben szó volt. Önként hagyta ott az utolsó rendszeres munkahelyét, mert nem érezte ott jól magát. Szép lassan kezdte elveszíteni a referenciapontjait, egyre bezárkózóbb, emberkerülőbb lett, végül már vissza sem hívott, amikor kerestem. Mint megtudtam, minden reggel felkel, felöltözik, mos, vasal, takarít, bevásárol, elvégzi a lakáskörüli teendőket, a személyisége tehát nem esett szét, ami már önmagában véve nagy szó. De a társaságomat nem kereste, amibe egy idő után beletörődtem. Aztán egyszer csak váratlanul felhívott. Újra beszélni, találkozni kezdtünk. Kiderült, van munkája, egy projektben vesz részt. Amikor vége lett a projektnek, megint eltűnt és ezt még kétszer ugyanígy eljátszottuk. Szerintem ő maga egyáltalán nincs tisztában vele, és nekem is idő kellett hozzá, amíg észrevettem a viselkedésében a mintázatot: amikor dolgozik, akkor barátkozó és társaságkedvelő; amikor nem dolgozik, elzárkózó és emberkerülő. Az ő példája is megerősített abban, hogy nem való egy férfinak a „háziasszonylét”. Természetesen lehet, hogy vannak férfiak, akik jól bírják, én azonban még egyet se láttam.
C. Kovács Gábor
Fotó: Gerd Altmann képe a Pixabay -en.
FranckinJapan képe a Pixabay -en.
mrkaushikkashish képe a Pixabay -en.
