Elengedve szeretve annyi, mint a másik ember teljes elfogadása és függetlenségének tisztelete. Vágyjuk a másik kizárólagos szeretetét, meg akarjuk tartani, igényeljük ezt az örökkön örökké tartó, tenyéren hordozó állapotot, a testi és lelki komfortérzetet. De irányítani, kontrollálni kezdünk, és ahelyett, hogy úgy hordoznánk a tenyerünkön, mintha vizet tartanánk, elkezdjük birtokolni, kezünk szorításával megfojtani a másikat. A kapcsolat elvesztésétől való félelmünk függőségi helyzetet eredményez, és minél inkább kiszolgáltatottá válunk, annál zsarnokibb módon próbáljuk magunkhoz láncolni a másikat. Ha elmúlik a szenvedély mámora, mi marad? A kényszerítő kontroll, a szabadság és az autonómia elvesztése. A szerelem tisztasága odalesz, megfakul. Hízelgünk, és fenyegetőzünk, korlátozunk, megszabunk, kontrollálunk. Ezek valóban a szerelmünket szolgáló törekvések, vagy csupán az egónk az, ami dominanciaharcokra kényszerít bennünket? Hatalmunk fitogtatása, vagy túlzott áldozatkészségünk valójában a félelmünk leplezése. És ha a másik végül meg akar felelni, és behódol? Milyen csatát nyertünk, miféle diadal ez? A szeretetegyensúly kárára válik minden, mert ő aláveti magát, az én szememben pedig többé nem ugyanaz, tartást veszít, leértékelődik. A kikényszerített harmóniát többé soha nem tudjuk valódinak megélni.
Az elengedő szeretetet Carl Rogers, a humanisztikus pszichológia egyik alapítója, egy nyitott kézhez hasonlítja. Szeretettel ajánlom e csodálatos gondolatokat.
„Egy könyörületes személy látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból. Segíteni akart neki. Nagyon gyengéden, szálanként bontogatva kitágította a lyukat, kialakított egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem volt képes repülni.
Ez a könyörületes személy valamit nem tudott. Ez pedig az, hogy csak a megszületés, a kibújás küzdelme során tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük.
Ez a pillangó megrövidített életét a földön vergődve töltötte, és soha sem ismerte meg a szabadságot. Sosem élt igazán.
Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni.
Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha görcsösen ragaszkodom hozzá, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, akit megtartani próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie –, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, döntéseiért, létformájáért.
Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte – megfosztom a fejlődés és a felnőtté érés teljes lehetőségétől. Saját birtoklási vágyammal korlátozom, még akkor is, ha jó szándékkal teszem ezt.
A legkedvesebben óvó cselekedeteimmel is csak korlátozni és sérteni tudok. Védelmem, vagy túlzott figyelmességem, a szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek:
»Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert te az enyém vagy, én vagyok érted felelős!«
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább tudom mondani annak, akit szeretek, hogy:
»• Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.
• Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.
• Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.
• Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor már egyedül tudsz menni.
• Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.
• Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.
• Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.
• Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.«
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm – akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal, és magammal.
Ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.
Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.”
Carl Rogers: Nyitott kézzel szeretni.
Király Eszter
Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!
Király Eszter író, mentálhigiénés szakember, a Meddig tart a kapcsolatunk? és A kapcsolat, amiért megéri című könyvek szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”
Fotó: istockphoto.com
