Valószínűleg nem egyedül voltam a nézőtéren, aki sokáig Béres Józsefet látta Jan Mikolášekben, hiszen a tavaly bemutatott Feltaláló című magyar film és főszereplőjének élete sok szempontból hasonlít cseh partnerére. Néhány fontos szempontból viszont nem.
Béres Józseffel, a nép gyógyítójával ellentétben ugyanis Jan Mikolášek igazi „sztár”: a fiatalon a családi kertészetben dolgozó, az első világháborúban katonaként életre szóló traumákat átélő gyógynövény-szakértő hírességeket, közismert művészeket és különböző ideológiákhoz tartozó (náci, majd kommunista) vezető politikusokat is kezelt eredményesen, és a gyógynövények ismerete mellett volt egy egyedülálló képessége: meg tudta jósolni, kinek hány napja van hátra; továbbá egy környékbeli javasasszonytól megtanulta a vizeletből történő diagnózis-felállítást: az adott személy nemének és a korának ismeretében megállapította, milyen szervi baja van (és saját gyógynövény-készítményeivel gyógyítani is tudta).
Mindkettőjüknél a gyógyítás azzal kezdődött, hogy megmentették súlyos állapotban lévő lánytestvérüket, majd a hatalom rosszallása ellenére elszántan segítettek – sokszor anyagilag is – a házuk előtt hosszú sorokban várakozó hétköznapi embereken; közismertségükért és „hivatalos szakmaiságuk” hiányáért mindkettőjüket kuruzslóként üldözte és koholt vádak alapján meghurcolta a hatalom. Sikerüket a világháborús időszakban az orvosokból és általában a szakemberekből kiábrándult általános közhangulat, és a csodák iránti fokozott nyitottság okozhatta, illetve természetesen az, hogy valóban tudtak segíteni a hozzájuk fordulókon. Mikolášek azonban, ellentétben Béressel, komoly anyagi hasznot is húzott a tudásából, illetve ’40-’50-es évek korszelleméből (gyógynövénykészítményei árusításából elegáns villában élt, alkalmazottai és amerikai luxusautója volt), ami végül a vesztét is okozta. A hatóságok bár nem nézték jó szemmel a kuruzslónak tartott csodagyógyítók sikereit, de ideig-óráig békén hagyták őket: Bérest addig, amíg megtalálták kuruzslás bizonyítékaként az emberi szöveteket, Mikolášeket pedig addig, amíg fő politikai pártfogója élt.
Azonban nagyon fontos jellembeli különbség van köztük; és ezek számomra legalább annyira jelentős üzenettel bírnak az illető emberségességéről, mint szakmaiságuk és jótékony tetteik: Béressel ellentétben Mikolášek kihasználta élettársát és (számomra) többszörösen elfogadhatatlan döntéshelyzetbe kényszerítette. Mikolášek tehát Béresnél jóval összetettebb, kevésbé egyenes és tiszta, sőt kifejezetten ellentmondásos egyéniség, akin ugyancsak nyomot hagyott a XX. század, de míg Bérest az utókor felemelte, Mikolašekről ez nem mondható el. Mindkettejük ellen kuruzslás vádjával indult koncepciós per; és míg Bérest végül felmentették, Mikolášeket három év börtönre ítélték. Tehát valós és filmbéli életük is jelentősen más véget ért: míg Béres emelt fővel távozik a perről, Mikolášek összetörten és kétségek között; Béres jelentős hagyatékot hagyott ránk, Mikolášek viszont a börtön után nem is tért vissza régi tevékenységéhez.
Talán ez az ellentmondásosság az oka annak, hogy a rendező nem ad választ a címbeli felvetésre: vajon sarlatán volt-e ez a saját képességeiben erősen bízó, ugyanakkor Istenben erősen hívő, de cseppet sem alázatos, sőt inkább narcisztikus személyiségű, erőszakos kitörésekre és megkérdőjelezhető (számomra konkrétan emberileg elfogadhatatlan) döntésekre képes ember. A cseh film forgatókönyvíróját és rendezőjét láthatóan tehát nemcsak a tehetséges egyén és a diktatórikus hatalom harca, hanem az emberben lakozó jó és rossz küzdelme is erősen foglalkoztatta. Viszont mivel Mikolášek valós életbeli homoszexualitása állítólag nem bizonyított, így felmerül a kérdés: miért kellett gyakorlatilag erre a körülményre építeni majdnem az egész filmet és főleg: miért kellett ennyi pátoszos szerelmes, illetve kevésbé pátoszos szexjelenetet (azaz meztelen férfihátsót) beletenni? Csaknem épp az Oscar-díjra készülve?
És nem ez az egyetlen nyitott kérdés, ami bennem, mint nézőben maradt; válaszra várna az is, hogy miért kellett egy életrajzi filmet ennyire eltéríteni a tényektől, illetve miért van szükség olyan jelenetekre, amelyek nem kiegészítik, hanem összezavarják a főszereplőről addig kialakult képet (például a háborús jelenet, a macskás jelenet, a szerelmére rárontó jelenet, a gyógyfüvek tudásával visszaélő jelenet)? Mindezek és a hiányzó katarzis ellenére nagyon szép és a ma emberének is befogadható múlt századbeli történet a Sarlatán. Erőssége az átlag feletti operatőri munka, azaz látványos természeti képek és a hatásos közelképek (ahogy a Feltalálónak is), valamint a találó színészválasztás: apa és fia játssza az idős és a fiatal Mikolášeket. Ivan Troján valószínűleg nem véletlenül az egyik legjobb aktív cseh színész, és fia, Josef is azzá válhat. Említésre méltó a Mikolášek asszisztensét és szeretőjét, a szlovák Frantisek Palkót alakító Juraj Loj is, és fontos szerepe van a javasasszonynak is. Kedvenc jelenetem, amikor az idős hölgy megkéri a fiatal Jant, hogy imádkozzon vele reggelente, hogy „tudd, hova tartozol” – ami a későbbiekben sajnos nem válik egyértelmű életüzenetté, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy homoszexuális hajlamai miatt időnként kőre térdepelve imádkozik.
A film eredetileg a berlini filmfesztiválon debütált februárban, a csehországi bemutató azonban a járvány miatt augusztus végére csúszott. A világsajtóban nagyon pozitív recenziók jelentek meg róla, Csehországban pedig két hónap alatt több mint 250 ezren nézték meg. Legutóbb a szerbiai Palicson szeptemberben tartott Európai Filmfesztiválon kapott díjat, jelölték az idei Európai filmdíjra is, amelynek eredményét a Sevillai Filmfesztiválon hirdetik ki novemberben. A Cseh Film- és Televíziós Akadémia benevezte az Oscar-díj legjobb külföldi filmek versenyébe, amelyben ezidáig két csehszlovák és egy cseh film nyert: az Üzlet a korzón (Ján Kádár és Emanuel Klos, 1965), a Szigorúan ellenőrzött vonatok (Jirí Menzel, 1967) és a Kolja (Jan Sverák, 1996).
Antal-Ferencz Ildikó
Fotók: http://www.mozinet.hu/hu/filmjeink/film/169/sarlatan
