Minden kultúrában a férfiak fizikailag agresszívabbak, mint a nők. Bár az agresszió bizonyos formái gyakrabban fordulnak elő nőknél (például csecsemőgyilkosság, gyerek megpofozása), ahogy ezt több kutatás is igazolta, a férfiak nagyobb valószínűséggel követnek el fizikai vagy fegyveres agressziót egy másik személy ellen, különösen más férfiak ellen, így ez az egyik legnagyobb nemek közötti különbség a pszichológiában. Míg a legtöbb ilyen különbség – a memóriától és a matematikai képességektől kezdve az önbecsülésig, a kommunikációs stílusig és a személyiségjegyekig – statisztikailag kisebb eltérést mutat, a fizikai agresszió azon kevés nemi különbségek egyike, amelyekkel kapcsolatban közepes vagy helyenként kifejezetten nagy eltérést mutatnak a metaszintézisek (olyan tanulmányok, amelyek korábbi kutatások összegzéseként születnek). És bár ez a különbség kultúránként változhat, annyi mégis biztosan elmondható, hogy a mértéke annál nagyobb, minél halálosabb az agresszió. Így nem véletlen, hogy az emberölésért elítéltek 95%-át férfiak teszik ki világszerte, amint ez az Egyesült Nemzetek Kábítószer- és Bűnügyi Hivatalának a 2013-as jelentéséből kiderül.
De mitől van ez a különbség? Itt is, mint annyi minden más kérdésben összecsapnak a biológiai meghatározottság, illetve a társadalmi meghatározottság hívei, azaz vannak, akik azt állítják, a férfiak azért agresszívabbak, mert így születtek, míg mások azt mondják, azért, mert így nevelték őket. Ez a vita valójában már azelőtt eldőlt, hogy igazán kibontakozhatott volna, hiszen ki tagadná, hogy a viselkedésünkért – minden egyes részletéért – az agyunk a felelős, az agyunk pedig a biológiánk része. Nem azért van agya valakinek, mert „úgy nevelték”. A kérdés sokkal inkább az, hogy a két nem, férfi és nő, eltérő agyfejlődésében mennyire játszanak szerepet a biológiailag determinált folyamatok, illetve a környezeti hatások. Mert mind a kettőnek van szerepe.
Az agresszióban mutatkozó nemi különbségeket széles körben tanulmányozták más fajoknál is. Az ember legközelebbi rokonánál, a csimpánzoknál először az ismert etológus, Jane Goodall figyelte meg, és írta le tudományosan megfogalmazva – amit a helyiek tapasztalatból már réges rég tudtak – hogy a hím csimpánzok jóval agresszívabbak, mint a nőstények, amit azóta számos további kutatás és kísérlet is bebizonyított. Jane Goodall és munkatársai egy további érdekes megfigyelést is tettek, nevezetesen, hogy a hím kamasz csimpánzok gyakran ölnek, és esznek meg más majmokat, míg a nőstény kamasz csimpánzok sosem tesznek ilyet, inkább vegetáriánus étrendet tartanak. A viselkedési nemi differenciálódás klasszikus modellje szerint az agyban megjelenő korai tesztoszteron a szexuálisan differenciált viselkedését meghatározó neurális pályákra hat. Magyarán már bőven a méhen belül, 7 héttel a fogantatást követően, amikor kifejlődnek a herék, megkezdődik a férfi és női agy eltérő irányú fejlődése, amibe bele tartozik az agresszióra való eltérő hajlandóság is. Az agy szexuális differenciálódásának ezt a folyamatát már hat évtizede ismerik, állatokon, elsősorban rágcsálókon és énekesmadarakon végzett vizsgálatokkal be is bizonyították, hogy a születés előtti tesztoszteron a felelős a viselkedésbeli nemi különbségekért, így az agresszióért is. A rágcsálóknál a legelülső hipotalamuszban található egy jól körülírható „szexuálisan dimorf mag” (SDN), ami az agresszív viselkedésért felelős. Ez az apró struktúra körülbelül ötször nagyobb hím patkányoknál, mint a nőstényeknél, és a különbség a születés előtti tesztoszteronnak tulajdonítható. Ha újszülött nőstény patkányoknak tesztoszteront adnak be, ez az apró struktúra a hímekre jellemző méretre nő, és fordítva, ha a hormont korán gátolják a hímeknél, akkor ez struktúra a nőstényekre jellemző méretű marad. Az ember esetében, noha némileg kisebb mértékben, de ez a különbség ugyanúgy jelen van. Pont. Itt akár meg is állhatnánk, hogy kész, vége, a vita eldőlt, a tesztoszteronkitettségnek köszönhetően válnak a férfiak agresszívabbá. Ám ez csak az éremnek az egyik fele. Általános emberi tapasztalat ugyanis, hogy vannak agresszívabb és vannak békésebb társadalmak, ami azt jelenti, hogy a szociális és kulturális tényezők is befolyásolják az agresszió mértékét.
A homo sapiens története kb. 300 ezer évre nyúlik vissza. Ebből eleink úgy 290 ezer éven keresztül nagyjából ugyanúgy éltek: halásztak, vadásztak, gyűjtögettek, vándoroltak, az átlagéletkor kb. 30 év volt, amelynek felében a nők folyamatosan vagy utódot gondoztak, vagy terhesek voltak, hogy a születendő 10 gyerekből meglegyen az a legalább kettő, amelyik túlél. Ha ugyanis kevesebb született, kipusztult a törzs. Ezzel párhuzamosan a férfiak folyamatosan, reggeltől estig az élelem megszerzésével foglalkoztak a családjaik és maguk számára, és ha nem tudtak eleget előteremteni, megint csak kipusztult a törzs. Arról már beszéltünk, az a tény, hogy a fizikai agresszió általánosan gyakoribb a férfiaknál, erősen alátámasztja a biológiai megalapozottságot. Feltételezések szerint más emlősökhöz hasonló módon az emberi hím-hím agressziót a szexuális szelekció aszimmetriája alakította ki. Ugyanis az olyan fajoknál, amelyeknél a nőstények kevésbé állnak rendelkezésre a párzáshoz a hosszan tartó vemhesség és/vagy utódgondozás miatt, a hímek arra kényszerülnek, hogy a nőstényeknél jobban versengjenek a társkeresésben, ami az évezredek óta tartó szelekción keresztül nagyobb mérethez, erőhöz, fejlettebb izomzathoz és megnövekedett fizikai agresszivitáshoz vezetett. Az agresszió és az empátia egymás viselkedési inverzei. Egyébként a kutatók ugyanerre a „szaporodási aszimmetriára” hivatkoznak más pszichoszociális nemi különbségek magyarázataként is, mint például a nagyobb férfi nemi vágy vagy a promiszkuitásra (többpartnerűségre) való nagyobb hajlandóság – szemben a nagyobb női empátiával és gondoskodással, ami a gyermeknevelés során jön kapóra. Az előbbi modell szerint tehát elődeinknek volt 290 ezer évük, hogy biológiailag megalapozzák a férfit és a nőt, és amikor ez megvolt, akkor kezdődött el, amit úgy hívunk, hogy történelem. Amit ugyanis ma civilizációnak hívunk, az mindössze 10 000 évre tekint vissza, aminek során nagyot alkotó, majd lehanyatló kultúrák adták egymásnak a stafétát. A kérdés, ahogy ezt a híres antropológus, Margaret Mead megfogalmazta, amelyet a legelső és azóta minden kultúrának meg kellett oldania, az, hogy mit kezdjenek a fiatal férfiak agressziójával. Vezetés, irányítás, az energiáik jó irányba történő becsatornázása híján, a férfiak erőszakossá és destruktívvá válhatnak. A családjukban benntartott és a feleségük mellett elköteleződött férfiak válnak a legkevésbé destruktívvá, az ő teremtőre fordított energiáik azok, amelyek jelentősen megnövelik egy társadalom energiáját, kreativitását és innovációs képességét. A feladat tehát adott, ez pedig már az egyes társadalmakon múlik, hogy mennyire képesek ezt megvalósítani.
Krúdy Tamás
Fotó: Gerd Altmann képe a Pixabay -en.
