Hogy egyes hazai publicisták mit gondolnak a brit királyi családról, az persze sokkal kevésbé érdekes ahhoz képest, hogy miként vélekednek róla a szigetországbéli alattvalók. Ahogy azt a rendszeres közvéleménykutatások folyamatosan visszaigazolják, a brit közvélemény 62%-a, tehát valamivel több, mint ötből három alattvaló megingathatatlanul támogatja a monarchiát. Bár a királypártiak minden korcsoportban többségben vannak, minél idősebb valaki, annál valószínűbb, hogy monarchiapárti. És minden bizonnyal nem csak szentimentalizmusból vagy érdekből. Bár az tagadhatatlan, hogy a turizmus és a média, különösen a bulvármédia, rendkívül sokat profitál a királyi családból, bőven többet, mint amennyibe az államnak – azaz az adófizetőknek – kerülne. Ha nem lenne monarcha, a rendkívül fantáziadús brit bulvársajtó már biztosan kitalálta volna.
„A nagy emberek majdnem mindig rossz emberek”
A demokrácia és monarchia egymást kölcsönösen kizáró fogalmak. Mert a hatalmat vagy a nép (demosz) gyakorolja választott képviselőin keresztül vagy a monarchia – aki születési jogánál fogva ül a trónra –, a kettő egyszerre nem megy. És mégis, ami egy olyan paradoxon, amit ha közelebbről megvizsgálunk, többet tudhatunk meg a demokrácia valódi mibenlétéről. (A neves angol író, G. K. Chesterton szerint minden paradoxon az adott kérdésben történő elmélyedésre hív meg bennünket, ami mélyebb megértéshez vezet, melyben az ellentmondás feloldódik.)
A mai kor a teljes egyenlőségben hisz, ami szemüvegen keresztül nézve egy uralkodó és a hozzá tartozó monarchia, hát legalábbis ellentmondásos. A társadalmi igazságosság harcosainak rögtön elvörösödik a dühtől a Facebook profilja, ha azt kell látniuk, hogy valaki csak azért rendelkezik többletjogokkal, mert egy bizonyos családba született. Márpedig egy szuverén uralkodóval éppen ez a helyzet: születési alapon többletjogai vannak. Nem pusztán arról van tehát szó, hogyha valaki gazdag családba születik, akkor több lehetősége van az életben. Egy uralkodónak, például a brit monarchának többletjogai is vannak a többi polgárhoz képest. A többletjogokkal pedig vissza is lehet élni. A történelem tele van olyan királyokkal, akik visszaéltek az abszolút hatalmukkal. Az angol történész Lord Actontól, Groppoli 13. márkijától származik a következő jól ismert gondolat: „A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál. A nagy emberek majdnem mindig rossz emberek…” Nem jó tehát, ha egy ember kezében túl nagy hatalom összpontosul.
A monrachiával ellentétben a demokrácia ugyanakkor egy olyan rendszer, amelyben a hatalom a többség kezében van. Éppen ezért a mai eszünkkel úgy gondoljuk, hogy egyértelműen ez utóbbi az igazságosabb politikai berendezkedés. Azonban már Platón is megjegyzi, hogy ez sajnos csak elvben igaz, a gyakorlatban a valódi demokratikus rendszerek szinte elkerülhetetlenül káoszba süllyednek, olyan politikai anarchiába, amely alapvetően mindenkinek rossz, de a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegei szenvednek tőle a legtöbbet. A káoszból pedig csak egy erős kezű vezér tudja megmutatni a kiutat, ami a totalitárius rezsimekhez vezet – a többség akaratával, teljes egyetértésével. Mind a kommunizmus, mind a fasizmus tagadta, hogy lenne olyan hatalom, ami felülírhatná a népakaratot. Számtalan könyv, cikk és vitairat született arról, hogy a tiszta demokráciák törvényszerűen torkollnak-e totalitárius önkényuralomba. (Magyarországon például 2018-ban jelent meg Ryszard Legutko lengyel filozófus, egyetemi tanár és európai parlamenti képviselő A közönséges ember diadala című könyve, amely kelet-európai perspektívából érvel rendkívül meggyőzően amellett, hogy ez bizony elkerülhetetlen.) Annyi azonban bizonyos, hogy a többségi szavazat nem tesz egy rendszert automatikusan igazzá. A történelem folyamán számtalanszor előfordult már, hogy a többség felhatalmazásával politikusok embertelen intézkedéseket vezettek be kisebbségekkel szemben. A demokrácia egyáltalán nem jelent biztosítékot minden ember jogainak védelmére.
Száz szónak is egy a vége: a brit alkotmányos monarchia esetében adva van tehát két olyan politikai rendszer, amelyek egyaránt hajlamosak zsarnokivá válni. Joseph Pearce angol író, újságíró, szerkesztő szerint a „különbség monarchia és demokrácia között pusztán annyi, hogy a jó királyok sokkal gyakoribbak, mint a jó demokratikus kormányok.”
Az önmagát felszámoló demokrácia
Mielőtt még bárki félreértené, a brit monarchisták célja ugyanúgy a demokrácia fenntartása, mint bármely más szalonképes politikai erőé. Senki nem akarja (vagy legalábbis remekül titkolja) a régi születési előjogokat visszahozni a modern társadalmakba. És Sir Winston Churchill óta azt is tudjuk, hogy „a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozott”. Szóval a cél a minél magabiztosabb demokrácia. „A paradox helyzet azonban az, hogy a demokrácia önmagában nem elégséges a demokrácia fennmaradásának biztosításához”, mondta Phillip Bond a brit ResPublica intézet vezetője, a téma szakértője a BBC-nek adott interjújában. „Hacsak nincsen legalább egy olyan hatalom, amely más érdekeket képvisel, mint a többség változékony és gyakran manipulált véleménye, a közéletünket a választási győzelemért folytatott küzdelem fogja meghatározni, majd pedig a győztesek korlátlan uralma. Paradox módon a monarchia képes fenntartani a demokráciát azáltal, hogy a demokrácián kívülről felügyeli a demokratikus folyamatokat. Ebben az értelemben a vegyes alkotmány (amilyen a brit, a szerk.) – azaz a sokak uralmának a kombinálása az egy uralmával – hatékonyabb a választási zsarnokság megakadályozásában, mint a hatalom más megosztása. Röviden a monarcha a jogállamiság biztosítéka.” A mindenkori király vagy királynő személyében képviseli az egész nemzetközösség minden polgárát, valamint megóvja őket a politikai és társadalmi extremitásoktól.
Számos más demokratikus berendezkedésű országban a köztársasági elnök hivatott betölteni ezt a szerepet. Csakhogy a monarchával ellentétben a köztársasági elnököt ugyanúgy választják, mint a többi politikust, vagy maguk a választópolgárok vagy a képviselőik. Ám akár így történik, akár úgy, a köztársasági elnök a rendszeren belül marad, ahonnan nem képes ugyanolyan hatékonyan ellátni a felügyeleti szerepét, mint a rendszeren kívül lévő uralkodó. A monarchia pártolói közül sokan érvelnek azzal, hogy egy olyan diktátor, mint Hitler, egy olyan alkotmányos királyságban, mint Nagy-Britannia, sosem juthatott volna hatalomra. Ez a vélemény pedig egy nem várt helyről kapott megerősítést, nevezetesen a magát marxistának valló Jürgen Habermas német filozófustól, a frankfurti iskola tagjától, aki a második világháborút követően úgy nyilatkozott, hogy a brit politikai berendezkedés olyan értéket képvisel, ami mindenképpen megőrzésre érdemes.
Ma világszerte 40 országban van alkotmányos monarchia és az ENSZ felmérése szerint a 10 legmagasabb életminőségt biztosító ország közül 7-ben ilyen a politikai berendezkedés. Az alkotmányos monarchiákat ma a leghaladóbb, legdemokratikusabb, leginkább számon kérhető politikai rendszerekként jellemzik a világon. És a monarchák nem pusztán bábfigurák, ahogy azt hajlamosak lennénk hinni. A brit uralkodónak például jogában áll megvétózni bármilyen törvényjavaslatot, ami a királyi jóváhagyás nélkül nem emelkedhet törvényerőre. II. Erzsébet királynő 70 éves uralkodása során egyszer sem élt ezzel a jogával. Véleménye természetesen volt, és az Egyesült Királyságban lezajlott társadalmi és politikai változások egész sorával nem értett egyet. A Brexit szavazások során például egyértelműen az Európai Unióból való távozás mellett foglalt állást – anélkül, hogy ezt bármikor is nyíltan kimondta volna, mégis mindenki tudta. De biztosak lehetünk benne, ha a helyzet úgy kívánta volna, felemelte volna a szavát és élt volna vétójogával.
Minden hatalom forrása
Egy lényeges dologról még nem beszéltünk a monarchiák kapcsán, nevezetesen arról, hogy egy király vagy királynő kinek tartozik elszámolással. Nos, egy uralkodó azért szuverén, mert nem kell senki felé elszámolnia. Ha mondjuk II. Erzsébet túl sokszor élt volna (vissza) a jóváhagyási jogával, és tagadta volna meg a parlamenti törvényjavaslatok aláírását, akkor a parlament dönthetett volna úgy, hogy megfosztja ettől a hatalmától. Sőt, a parlament bármikor megfoszthatja minden hatalmától bármelyik soron következő uralkodót, és akár az egész monarchiát felszámolhatja, ám amíg a szuverén monarcha az állam feje, addig a döntéseibe nem szólhat bele senki, még a népnek sem tartozik elszámolással. A brit monarcha egyes egyedül annak tartozik elszámolással, akitől minden hatalom származik: a Királyok Királyának. A brit uralkodó, ahogy a ma regnáló monarchák közül sokan, vallási vezető is egyben, az anglikán egyház feje. Nincs ugyanis monarchia a transzcendenshez való valamilyen kötődés nélkül. (Szekuláris monarchia sosem létezett és nem is elképzelhető.) De nem azokra az abszolutista monarchiákra kell itt gondolni, amelyek a királyok „isteni jogát” hangoztatják (ami egyébként merő eretnekség), és amivel az önkényuralkodók igyekeznek megindokolni a zsarnokságukat. A jó monarcha teljesen aláveti magát az erkölcsi törvénynek, amelynek nem ő a forrása, és amit nincs is joga átírni vagy megváltoztatni. II. Erzsébet kétségkívül jó uralkodó volt – lehet, hogy az utolsó a sorban. Ki tudja, a brit királyi család tagjai között van-e olyan, aki ugyanilyen méltósággal és következetességgel tudja majd elvégezni a rá bízott feladatot. És noha sokszor nevezték ridegnek, érzéketlennek és elzárkózónak, alattvalói mégis rajongtak érte.
A Királynő beszéde
II. Erzsébet ritkán szólalt meg, rendszeres karácsonyi beszédei ezért mindig eseményszámba mentek. 2016-ban egy ilyen beszédében összefoglalását adta politikai hitvallásának. „Gyakran merítek erőt abból, hogy rendkívüli dolgokat cselekvő hétköznapi emberekkel találkozom: önkéntesekkel, gondozókkal, közösségszervezőkkel és jó szomszédokkal; ismeretlen hősökkel, akiket csendes odaadásuk tesz különlegessé. Inspirációt jelentenek ők az ismerőseik számára, és életükkel megtestesítik a Teréz anya – vagy immáron Kalkuttai Szent Teréz – által kifejezett igazságot, aki egyszer így fogalmazott: »Nem mindenki képes nagy dolgokra. De kis dolgokat nagy szeretettel bárki tehet.« De még ha inspirálunk is másokat, teljességgel érthető, ha néha úgy érezzük, a világ problémái olyan nagyok, hogy nem sok mindent tehetünk, hogy segítsünk. Egymagunk nem vethetünk véget a háborúknak, és nem törölhetjük el az igazságtalanságot, de több ezer apró jócselekedet összeadódó hatása sokkal nagyobb lehet, mint képzeljük. Karácsonykor egy kisgyermekre figyelünk, aki körülbelül kétezer évvel ezelőtt született. A legszerényebb körülmények közé érkezett… Jézus Krisztus élete nagy része ismeretlenségben telt, és utazni sem utazott el messzire. Sokan megvetették és elutasították, bár nem tett semmi rosszat. És mégis, ma emberek milliárdjai követik a tanítását, és találják meg benne az életüket irányító fényt. Közéjük tartozom én is. Krisztus példája segít meglátni, mennyire értékes kis dolgokat nagy szeretettel csinálni. A karácsony üzenete arra emlékeztet bennünket, hogy az inspiráció olyan ajándék, amelyet adunk és kapunk, és hogy a szeretet kicsiként indul, de aztán mindig nagyra nő.”
Nyugodjék békében!
Krúdy Tamás
Fotók: The Royal Family
