Az apaság valójában az atyaság egy formája, ami egy beállítódás, amivel a férfiember a világ felé fordul. Nem feltétlenül kell biológiailag is apává válni hozzá, bár tényleg nagy segítség, ha az ember a kezében tarthatja a gyermekét. A gyerek az apján keresztül tapasztalhatja meg, hogy az anyán túl is van élet, szeretet és biztonság, míg a férfiak többsége a gyerekén keresztül döbben rá, hogy nem csak belőle áll a világ: felelősséggel tartozik mások iránt is. De ez nem feltétlenül szükséges az atyasághoz, egy férfi lehet úgy is atya, hogy közben nem apa, azaz nincs gyereke, mert nem lehet, vagy mert a papságot választotta.
Nemrég részt vettem egy konferencián, ahol nagy meglepetés ért. Az alaphangvétel a manapság szokásos volt, hogy ugyanis a férfiak tették tönkre a világot, ami csak akkor lehet jobb hely, ha nőiesebb lesz. És ekkor megszólalt mellettem egy nő, hogy szerinte éppen fordítva van, ebből a világból az igazi férfiasság hiányzik a legjobban. A szívemből szólt. Ma a macsóságot szokás férfiasnak beállítani, pedig a két dolognak nem sok köze van egymáshoz. A macsó ugyanis önző, csak elvenni akar, míg az igazi férfi önfeláldozó és adni, teremteni akar.
De ha jobban belegondolunk, amibe manapság az apák jó része kényszerül, valóban csak szerep. A válások nagy száma olyan helyzetbe hoz nőket és férfiakat, hogy azok megpróbálnak anyák és apák lenni egyszerre a gyerekeik számára. És ez a helyzet a – már egyébként is a vádlottak padján ülő – férfiakat jobban összezavarja, mint a nőket. Sokszor tapasztaltam, hogy az elvált férfi azzal akarja bizonyítani, mennyire jó szülő, hogy anyaszerepbe bújik.
Pedig apák és atyák a maguk sajátos módján képesek szeretni a gyerekeiket, a feleségüket és a világot, amire legalább ennek a háromnak égető szüksége is lenne.
Neo
Fotó: imdb.com
