Ha megnézzük az állatvilágot, azt láthatjuk, hogy az emlős fajoknak mindössze 3%-a él egész életén keresztül monogám kapcsolatban, a főemlősök, az ember legközelebbi rokonai közül pedig egyedül a gibbon, de a csimpánzok, a bonobók vagy az orángutánok kifejezetten promiszkuus fajnak számítanak. A csimpánz nőstények például az év minden szakában képesek párosodni, a tüzelési időszakban pedig kifejezetten sokszor és sok hímmel. Ilyenkor a nőstények a csapat bármelyik hímjével hajlandóak elvonulni – na, nem a szemérmesség miatt, hanem hogy az alfa vezérhím haragját fel ne keltsék, amelyik a saját tulajdonának tekinti az egész háremet. A tüzelési időszakban a nőstény csimpánzok még más csapat hímjeivel is hajlandóak párosodni.
Hát nem lenne sokkal természetesebb az ember számára is a szabad szerelem, a poliamória vagy a poligámia? Nem lehet, hogy pusztán a véletlen műve, rossz társadalmi beidegződés vagy egyes elnyomó hatalmak (egyház, állam) önkénye az, hogy a mi kultúránkban a monogám házasság terjedt el?
Az otthon sértetlensége
Egy korábbi posztunkban írtunk már arról, hogy miként alakult ki a család és nyomában a civilizáció (itt). Röviden csak annyit, hogy a rendszer, amire elődeink úgy 10,000 évvel ezelőtt áttértek, lehetővé tette, hogy a biológiai apát összekapcsolják az utódjával, ami jelentős előrelépés volt őseinknek a csimpánzokéhoz – feltehetően – hasonló promiszkuus életviteléhez képest, ahol mindez nem volt megállapítható. A férfi ugyanis ha biztos lehet benne, hogy a saját gyerekét nevelni, fantasztikus erőkifejtésre és önfeláldozásra lesz képes – és ez a felszabaduló férfienergia lett a civilizációs fejlődés motorja. Ez azonban a szexuális lehetőségek radikális korlátozásával járt elsősorban a nők, de a férfiak számára is. (Innen ered a még ma is élő kettős mérce a férfi illetve a női csapodárság társadalmi megítélésében.)
„Jelen civilizációnk egésze abban a társadalmi és biológiai forradalomban gyökerezik, amelyik a gyermeket a biológiai apjához kötő patriarchális rendszer kifejlődésének lényegéhez tartozik”, írja az amerikai geológus, paleontológus Dr. Charles E. Corry. A házasság és a család nem gyermeke, hanem szülője a civilizációnak. A Kr.e 6. században élt Konfucius ezt így fogalmazta meg: „A nemzet ereje az otthon sértetlenségéből származik.”
A lét elviselhetetlen nehézsége
De nem túl nagy ár a szabad szexualitás feláldozása holmi civilizációért? – tehetné fel valaki most a kérdést. Hát kell nekünk egyáltalán civilizáció, amelyik tönkre teszi a Földet, amelyen élünk? Nem volt sokkal jobb az embernek minden patriarchátus, társadalom, házasság, és család előtt szabadon és boldogan, egységben a természettel? Nos, mielőtt erre igennel vagy nemmel válaszolnánk, villantsuk csak fel egy pillanatra húsz-, harminc- vagy ötvenezer évvel ezelőtt élt ősanyáink és ősapáink életét. Ősszüleink lényegesen rövidebb ideig átlagosan 30 éves korukig éltek, ezalatt az idő alatt egy nő 10-12 gyereknek adott életet, akik közül jó esetben 2-3 ha megélte az ötéves kort, a többiek meghaltak. Ez azt jelenti, hogy egy nő felnőtt élete során lényegében folyamatosan vagy terhes volt, vagy utódot gondozott. Ha nem tette volna, akkor a törzs kipusztul. 
De ahhoz hasonlóan, ahogy a törzs nem engedhette meg magának, hogy ne használja ki a nők egyedi képességét arra, hogy gyereket szüljenek, ugyanígy nem engedhette meg azt sem, hogy ne használja a férfiak egyedi fizikai erejét a szükségletek előteremtéséhez. Ha huzamosabb időn keresztül rosszul sikerült a vadászat, sokan éhen haltak a törzsből. Ez lenne az az idealizált, kultúra előtti, természetes állapot? A civilizáció vívmányai enyhítik az emberi létezés nehézségeit. Az állatok háziasítása, a növénytermesztés, a fémművesség mind biztonságot növelő tényezők voltak anno, az azóta megvalósult megannyi találmánnyal és felfedezéssel együtt. Odakint esik a hó és mínusz tíz fok van, miközben mi idebent a kellemes melegben, egy csésze gőzölgő kávé mellett lamentálunk a civilizáció szükségességéről vagy szükségtelenségéről – a dolog ironikus voltát talán nem is érdemes tovább ragozni…
A monogámia diadala
Az előbb követett gondolatmenetet folytatva érthető, hogy miért nem jó, ha egy nőnek több férje van (kérdésessé válik az apaság), ugyanakkor miért ne lehetne egy férfinak több felesége? Lehet, és a világ számos területén ma is létezik poligámia – de egyértelműen hanyatlófélben van. Az emberről időközben tudományosan is bebizonyosodott, hogy „mind az ösztönei, mind a kulturális hagyományai tekintetében kétséget kizáróan monogám”, írja Why is poligamy declining? című cikkében Matt Ridley, akinek evolúciós témakörben írt több könyve Magyarországon is megjelent. Még azokban a társadalmakban is, amelyek engedélyezik a többnejűséget (többférjűség lényegében nem létezik) az emberek túlnyomó többsége monogám házasságban él. És jó okkal. A poligám társadalmakban ugyanis lényegesen nagyobb mértékben van jelen az erőszak. „Még viszonylag visszafogott mértékű poligámia is nagy egyensúlytalanságot eredményezhet”, írja Ridley. „Képzeljenek el egy falut 50 férfival és 50 nővel, ahol két férfinak van négy felesége, négy férfinak van három felesége és tizennégynek van kettő: ami azt jelenti, hogy 30 férfi fog a megmaradt két nőre vadászni. Biztos recept a katasztrófára.” Amikor ma a médiában a poligámia pozitív értelemben kerül említésre, mint kulturális variáció, akkor – bár poligámiát mondanak – valójában promiszkuitást értenek alatta, azaz azt, hogy bárki bármikor bárkivel és bárhogyan szexelhessen, ne szóljon abba bele senki holmi erkölcsöket vagy kulturális hagyományokat emlegetve. Aligha hihető ugyanis, hogy az összes feladatra, felelősségre és kötelezettségre gondolnának, ami a több feleséggel jár együtt, mondjuk az Iszlámban vagy más tradicionális vallásban.
Neo
Fotók: Keoni Cabral via Foter.com / CC BY Erik B via Foter.com / CC BY-NC emerille via Foter.com / CC BY-SA
