– Tati, te nagyon öreg vagy, ugye? – tette fel nekem a kérdést néhány éve a legkisebb gyerekem.
– Hát, ez nézőpont kérdése, annyira talán azért nem…
– De tényleg, hány éves vagy te igazából – száz?
Minden gyakorló szülő megtapasztalja, hogy a gyereke életében kezdetben másképp telik az idő, mint az övében. Nem lineáris és nem egyirányú, hanem mehet előre is, de hátra is. Sok víz lefolyik a Dunán, amíg egy gyerek például rájön, hogy a születésnapja nem akkor van, amikor ő szeretné, hanem le van horgonyozva egy bizonyos ponthoz az időben, ami csalódást jelenthet neki. (A jó hír viszont az, hogy nem csak egy születésnapja van összesen, hanem évente egy.) Kezdetben az sem világos egy gyereknek, hogy ki hogyan tartozik kihez. Az, hogy ő most kicsi, én pedig nagy vagyok, az a véletlen műve, ami lehet, hogy holnapra éppen fordítva lesz. Többször hallottam egyik-másik gyerekemtől olyasmiket, hogy majd, amikor ő nagy lesz én meg kicsi, akkor elvisz engem az állatkertbe, illetve amikor ő nagy volt, én meg kicsi, akkor már egyszer el is vitt. Az egyik fiam például váltig állította, hogy amikor ő nagy volt, akkor tudott lovagolni, olvasni, úszni – amiből nem is mindent felejtett el mostanra, hogy kicsi lett. Például egyszer, amikor uszodában voltunk, kijelentette, hogy tud úszni. Megkérdeztem tőle, mikor tanult meg, mire azt mondta, még nagyon régen, és magabiztosan gyalogolt be az egyre mélyülő medencébe. Már a feje tetejét is ellepte a víz, amikor kihúztam. Azt hittem, sírni fog, de nem. – De hiszen én nem tudok úszni! – mondta prüszkölve, őszinte megdöbbenéssel a hangjában. Neki ez volt az a pillanat, amikor rájött, mi emberek nem egyszerűen azok vagyunk, akik lenni szeretnénk, nem egyszerűen pszichológiai akaratok vagyunk, hanem éppen ellenkezőleg, van egy eredendő természetünk, amelyet nem lehet a végtelenségig büntetlenül megtagadni. A transzhumanizmus fogalma alá tartoznak azok a mozgalmak, amelyek az emberi természet meghaladását tűzik ki célul. Vannak, akik az öregedés ellen veszik fel a harcot, mások a halált szeretnék legyőzni, megint mások olyan velünk született tulajdonságok meghaladására, átalakítására törekszenek, mint a nem, az intelligencia, a fizikai felépítés vagy bármi, ami változtatható, tökéletesíthető. Az emberi vágyak tárháza kimeríthetetlen.
„Az, hogy önmagunkat valamilyen vágyunkkal azonosítjuk, kétségkívül egy rendkívül szubjektív módja az identitásunk megalapozásának. Azáltal, hogy belső vágyaim alapján határozom meg, ki vagyok, az identitásom összes többi tényezőjét, sőt, mindenki máshoz fűződő kapcsolatomat alárendelt pozícióba helyezem. Egy ilyen lépés egy olyan világról mesél, amelyben a külső identitás-markerek már túlzottan meggyengültek ahhoz, hogy stabil alapot biztosítsanak az önértelmezésnek”, írta Carl R. Trueman angol teológus és egyháztörténész az Apocalyptic Politics: Christianity and the New World Order című cikkében. Ilyen külső identitás-markerek a nem, a család, a tágabb rokonság, a nemzetiség, a vallás, az anyanyelv, stb. – mind olyan tényezők, amelyeket az ember eredendően nem választ, hanem beleszületik, és fejlődése során felismer. Ha ezek nem jelentenek többé biztonságos fogódzót, akkor valójában semmi sem.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a „De hiszen én nem tudok úszni!” pillanat mikor érkezik el nyugati kultúránkban, mert úgy tűnik, hogy most még azt hisszük, hogy módszerekkel és „mindenható technológiával” majd mindent meg tudunk oldani. Mert egyszer el fog jönni, abban biztosak lehetünk. Csak győzzük kivárni.
Krúdy Tamás
Fotó: 0fjd125gk87 képe a Pixabay -en.
