Hogy mindenki boldog szeretne lenni, az ma akkora közhely, hogy mondani sem érdemes, annyira egyértelmű. Ahogy az is egyértelmű, hogy ki-ki úgy keresi a saját boldogságát, ahogyan akarja, nem vagyunk egyformák, boldogok is különféleképpen lehetünk.
Pedig a boldogságban éppen az a legnagyobb paradoxon, hogy minél jobban keresi valaki (a maga módján) annál kevésbé van esélye elérni.
Először is mindenki tudja, milyen hiábavaló dolog elhatározni, hogy márpedig én holnap boldog leszek, ha fene fenét eszik is. Mert vagy az leszek, vagy nem, sajnos ez nem tőlem függ. A boldogság tehát nem akarat kérdése, vagy másképpen fogalmazva „nem fejben dől el”, mondjanak erről bármit is a legnevesebb trénerek és influenszerek. (Azt eldönthetem, hogy nem leszek boldogtalan, de ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy boldog is leszek.)
Aki azt gondolja, hogy a boldogságának feltételei vannak, azaz valaminek teljesülnie kell ahhoz, hogy ő boldog legyen, az biztosan csalódni fog. Mert amikor teljesül, amire vágyott, örömet fog érezni, de megtapasztalja, hogy az nem azonos a boldogsággal. Az ilyen öröm ugyanis az újdonság varázsával párhuzamosan csökken, az ember bámulatos gyorsasággal képes megszokni bármilyen jót.
Aki élete céljának és értelmének az aktív boldogságkeresést tekinti, az sajnos ugyancsak sorozatos csalódásoknak teszi ki magát. Egyrészt a folyamatos önreflexió, hogy „Vajon elég boldog vagyok most? Vagy lehetnék még boldogabb?” már önmagában meghiúsítja a boldogságot. Továbbá a nagy akarásnak mindig nyögés a vége – a boldogság hajszolása esetében is.
Cikkajánló: Megfejtettük a finn boldogság titkát – Tényleg elhallgatnak valamit!
És hogy ha nem cél, akkor mi lehet a boldogság? Ajándék. „A boldogság nem végcél, hanem melléktermék. Paradox módon a boldogtalanság egyetlen biztos útja az, ha valaki úgy rendezi be az életét, hogy kizárólag csak a saját örömét keresse”, írta Eleanor Roosevelt egykori elnökfeleség 1960-ban. Ebből implicite az következik, hogy ha valaki úgy rendezi be az életét, hogy mások örömét keresse, az végül boldog lehet. Ez a paradoxon már a legelejétől kezdve megragadta keresztények fantáziáját, akik szerint az erény evilági útja ugyan a szenvedés, de legalább a túlvilágon végtelen boldogság vár az emberre és nem csak spirituális értelemben, hanem testi valójában: a feltámadás ugyanis testben is megtörténik. A magyar nyelv híven őrzi ezt az ígéretet, megboldogul ugyanis az, aki eltávozik ebből a világból. Továbbá a magyar katolikus egyházban szenteknek és boldogoknak nevezik azokat – mint például Boldog Özsébet, Boldog IV. Károly magyar királyt vagy Boldog Apor Vilmos püspököt –, akik bizonyíthatóan Isten színe látására jutottak.
KT
